Az eddigi posztokban az angol mai kiejtésével foglalkoztunk (és ez így lesz a jö­vő­ben is), de most tegyünk pár lépést hátra a nagyobb rálátás kedvéért, hogy az angolt ne csak mint egy pillanatfelvételt lássuk, hanem mint egy hosszú film­so­ro­za­tot, mely a kezdet kezdetén még némafilm volt, aztán a történet el­kez­dett fejlődni sercegő fekete-fehérben, később színes lett és sztereó, mára sok­sze­rep­lős­sé vált 5.1-es hanggal, a jövőbeli részeket pedig folyamatosan for­gat­ják valahol…

Az angol Silicon Valley elnevezés magyarra fordítását már sok fórumon ki­tár­gyal­ták, itt azonban most foglalkozzunk a kiejtési vetületével.

Néhány hete átnéztük az Amerikai Egyesült Államok tagállamainak és nagyobb városainak kiejtését, most vessünk egy pillantást az északi szomszédjára is, Kanadára.

Az angol iron szó rendhagyó kiejtéséről sokan nem tudnak, ezért az írásképe alap­ján helytelenül "ájron"-nak ejtik.

…that is the question. Egész pontosan az a kérdés, hogy az angolban a V és W betűk közül melyiket lehet a magyarban is használt [v] hanggal ejteni. Mert csak az egyiket.

Nemrég az angol szavak hangsúlyozása kapcsán szó esett már arról, hogy a szavaknak bizonyos szótagjai hangsúlyosak, mások pedig hangsúlytalanok – ez utóbbiak sorvadt alakban is megjelenhetnek. Az azonban nem került szóba, hogy hangsúlyos szótagok is hajlamosak sorvadásra bizonyos esetekben.

Legutóbb sorra vettük az Egyesült Államok tagállamait és azok fővárosait, de abból a listából jó néhány gyakran szóba kerülő nagyváros – de nem főváros – kimaradt.

Ahogy a címből sejteni lehet, az Amerikai Egyesült Államok ötven tagállamáról fog szólni ez a poszt, melyben sorra vesszük őket fővárosostul, kiejtésestül.

A fenti képen olvasható nevek kiejtéséről még nem is esett szó, így aztán kü­lö­nö­sebb felvezetés nélkül jöjjön néhány közülük. 

Az angol és a magyar lényeges különbségei közé tartozik az eltérő hangsúlyozás és hanglejtés, ezért most merüljünk bele ebbe a témába egy kicsit.

Vannak olyan mással­hangzót jelölő betűk, melyek bizonyos szavakban szere­pelnek ugyan, de kiejtéskor kámforrá válnak. Azt, hogy a magán­hangzókat jelölő betűk gyakran jutnak ugyan­erre a sorsra, már angol­tanul­mányaink elején megszokjuk, valamikor a "My name is…" kezdetű mondatok kiejtésekor. De hogy pl. a "b" betű is csak dísznek van ott néhány szó végén, az sokunkat ér váratlanul.

UPDATE (2009-10-03 19.10): Olman hozzászólása kapcsán hozzáadtam az [ʎ] hang leírását.

UPDATE (2009-08-24 21.20): Hozzáadtam a pergő­hangokról, a rés­hangokról és az approximánsokról szóló al­fejezetekben példaként felhozott néhány szónak a hang­mintáját (kék színnel jelölve), melyek a kevésbé köz­ismert (ugyan­akkor többségünk által használt) magyar beszéd­hangokat/kiejtés­változatokat tar­tal­maz­zák.

Tekintettel a néhány nappal ezelőtti nemzeti ünnepünkre, kivételesen szóljon ez a poszt a magyar nyelvről, pontosabban a magyar nyelv beszédhangjairól.

Foglalkozzunk egy kicsit azzal az angol betű­kombinációval, amely alaposan meg tudja szivatni a gyanútlanokat a – leginkább hasra­ütés­szerűnek tűnő – kiejtésével. Íme: a "gh"!

Alapvetően nem szeretem a külföldi szavakat magyarul átírni, de a címbe mégsem akartam azt írni, hogy "comme ci, comme ça", még a végén azt sugallanám, hogy a franciáról lesz szó.

Már az "oo"-ra is azt mondtam, hogy kiszámíthatatlanul viselkedik az angolban, de még szeszélyesebb az "ea", mivel azok közé a betű­kombinációk közé tartozik, melyek sokféle fonémát jelölhetnek – sajnos meg­lehetősen következetlenül. Így aztán logikai úton vagy hasonló szavak kiejtése alapján jó eséllyel rossz megoldáshoz jutunk, ha magunk próbáljuk meg kitalálni az adott szó kiejtését. Sőt, az azonos alakú szavak kiejtése akár jelentésenként is eltérő lehet – ez persze nem csak az "ea"-t tartalmazó szavak "kiváltsága". Amint már több­ször hangsúlyoztam: érdemes megnézni az ismeretlen szavak kiejtését egy szó­tárban, mert különben nagy meglepetések érhetnek.

Az angolban sajnos nem lehet a betűket, betű­kombinációkat egy az egyben megfeleltetni hangoknak. Persze sok betű­kombinációnak van egy bizonyos gyakori ("alap­értelmezett") kiejtése, pl. az "ai" rendszerint az /eɪ/ kettős­hangzót jelöli (paid /peɪd/, main /meɪn/), de a said-ben például /ɛ/-t jelöl: /sɛd/.

Vannak azonban olyan betűkombinációk is, amelyeknél annyi lenne a kivétel, hogy nem is érdemes kiválasztani egy bizonyos "alap­értelmezett" hangot. Ilyen például az "oo", amely ugyan rendszeresen csak két fonémát szokott jelölni (kivételek persze ez esetben is vannak), de az azokat tartalmazó szavak csoportjai elég népesek.

UPDATE (2009-09-06 11.30): Nagy sokára elkészültem az ehhez a poszthoz tartozó több mint 180 hangminta hozzáadásával, melyeket a kék színű fonetikus és fonémikus átírásokra kattintva lehet meghallgatni.

A mássalhangzókat egy korábbi posztban már osztályoztuk, most vegyük sorra az angolban előfordulókat a képzési módjuk szerint csoportosítva. 

UPDATE (2009-07-21 10.33): Megérkeztek a teljes szavak kiejtésének hangmintái is, melyek természetesen csak egy lehetséges kiejtést tükröznek a nyelv­járások sajátos kiejtései közül, szó sincs arról tehát, hogy ezeket a szavakat csak így lehetne ejteni.

UPDATE (2009-07-14 12.50): A beszédhangok kiejtései a kékkel jelölt fonetikus/fonémikus átírásokra kattintva meg is hallgathatóak. (A fonetikus átírásokban szereplő [V] egy tetszőleges magán- vagy kettős­hangzót jelöl – a hangmintákban rendszerint [i]-t.) A teljes szavak kiejtésére még egy kicsit várni kell, eddig még csak erre volt időm…

Az angol magánhangzók között vannak ún. tiszta magánhangzók, melyek ejtése során a nyelv végig egy bizonyos helyzetben van, és vannak kettős- ill. hármas­hangzók, melyek ejtése során a nyelv kettő ill. három magánhangzó helyzetét veszi fel egymás után. Fontos szem előtt tartanunk, hogy a kettős- és hármashangzók egyetlen szótagot alkotnak, ezért ügyelnünk kell arra, hogy csak az első hangjukat ejtsük erőteljesebben, a többit ne formáljuk meg önállóan. Kettőshangzó előfordul néhány (idegen eredetű) magyar szóban is, pl. a Kaukázus szavunk "au"-val jelölt két hangját eltérően ejtjük az aukció szavunk "au"-val jelölt kettőshangzójától.

A következőkben a két fő nyelvjárás­család (US és GB) jellemző beszéd­hangjait fogom ismertetni – a többi nyelv­járás (pl. ausztrál, dél-afrikai, stb.) jellemző jegyeire nem térek ki. Ebből adódóan a poszt megállapításai is csak az említett két nagy nyelv­járás­családra vonatkoznak, így előfordulhat, hogy némely kijelentés esetleg nem helyt álló pl. az ausztrál angol vonatkozásában. Sőt, talán még a helyi US vagy GB dialektusok esetében sem, hiszen az alábbiakban a semleges (azaz helyi jellegzetességektől mentes), "szabványközeli"-nek tartott US és GB nyelvjárás beszéd­hangjai kerülnek terítékre.

UPDATE (2009-09-06 11.30): Frissítettem a posztot néhány hangminta hozzáadásával, melyeket a kék színű fonetikus és fonémikus átírásokra kattintva lehet meghallgatni.

Már korábban megismerkedtünk a fonetika néhány alapfogalmával, most azokra támaszkodva vizsgáljuk meg az angol nyelvet közelebbről is. Ismerkedjünk meg a fontosabb kiejtési "ökölszabályokkal", melyek általában jellemzik az angolt, nem pedig az egyes beszédhangokhoz kötődnek. 

Épp a vacsora végéhez közeledtem, a háttérben ment a Híradó, majd Véber Pisti elmondta milyen idő lesz holnap, utána jött az Üzenet Cserháti Zsuzsáról, aztán beütött a ménkű: Reflektor – Détár Enikővel.

Shia LaBeouf aktuális filmje kapcsán kapott helyet a műsorban, az "alaposan" felkészült műsor­vezetőnő egyből fel is konferálta, mint "sája lá böf". Szegény ifjú színészt jó alaposan "láböfögte"…

Pedig kb. két perc alatt több internetes forrásban is utána lehetett volna nézni a neve helyes kiejtésének, ami SHY-a le-BUFF, /ˈʃaɪə ləˈbʌf/, magyarosan meg mondjuk "sájálá báf" (az összes á-t röviden ejtve), vagy "sájala baf". Lehet választani, vagy valami ezekhez hasonlót mondani, csak felejtsük el Enikő böfögősét.

A fonetika – azaz a hangtan – a beszédhangok megformálásának módját írja le. Mivel ez a blog is a kiejtéssel foglalkozik, ezért mielőtt sorra vennénk a beszédhangokat, nem árt szert tennünk némi fonetikai háttérismeretre, meg kell ismerkednünk néhány fonetikai alap­fogalommal (pl. fonémák, allofónok), jelölés­rendszerekkel, valamint a magán- és mássalhagzók osztályozásával.

Ugyan szomorú aktualitása van a posztnak, de legalább halála kapcsán tanuljuk meg rendesen kiejteni Carradine nevét. A magyar híradásokban – amúgy logikusan – mindig is "keredájn"-ként emlegették, csakhogy őt angol nyelv­területen /ˈkæɹəˌdɪin/-nek, "CARR-a-dean"-nek (CARR mint a carrot-ben), azaz magyarosan "keredín"-nek nevezték.

Egy színész halála után gyakran tűzik valamelyik filmjét műsorukra a TV-k, ez lehet, hogy most is így lesz, de talán ez a kis információ eljut a csatornák "hangjaihoz" is, és az ajánlókban nem fogják már Carradine-t "lekeredájnozni".

Az előző bejegyzésemben arra a következtetésre jutottunk, hogy érdemes törekednünk egy idegen nyelv valamelyik szabványos változatának az elsajátítására. No de melyiknek?

A legtöbb ma élő nyelvnek léteznek különböző változatai, melyeket nevezhetünk nyelvjárásnak, nyelvváltozatnak, dialektusnak, de még akcentusnak is, bár ez utóbbit más jelentésben is használjuk. A magyarnak is létezik többek között szegedi, rábaközi, vasi, felvidéki, erdélyi változata – mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége, amiben eltér az Akadémia által leírttól. Nevezzük ezt semlegesnek. Bár olyan nyelvjárás létezik, amely nagyon hasonlít a semlegesre, de olyan ember talán nincs is, aki azt beszélné: majdnem mindenki valamelyik tájegység dialektusát beszéli. Ez persze igaz az összes nyelvre, nemcsak a magyarra.

A beszédnek elválaszthahatlan része a kiejtés, mint ahogy az írásnak a betű. Ahhoz, hogy egy nyelvet a szó szoros értelmében beszélni tudjunk, tisztában kell lennünk az adott nyelv hangrendszerével és kiejtési sajátosságaival. Ha vetünk egy közelebbi pillantást a magyar nyelvre, akkor láthatjuk ennek gyakorlati szerepét.

Sokan sokfelé hangoztatják, hogy mi, magyarok milyen hátul kullogunk az idegen­nyelv-tudási rangsorban – sajnos teljes joggal. De valahogy mégsem történik semmi, legalábbis semmi látványos vagy mérhető: európai viszonylatban még mindig nagyon kevesen beszélnek Magyarországon valamilyen idegen nyelvet, pláne nem többet, és még azok is, akik beszélnek, többnyire meglehetősen alacsony szinten állnak. Nagyjából úgy beszélünk idegen nyelven, mint Fekete Pákó magyarul ("ád ide á didi, á didi ád ide"). Ez a blog annak szól, aki szeretne valamit tenni azért, hogy beszéde ne feketepákósan hangozzon, amikor idegen nyelven beszél.