A beszédnek elválaszthahatlan része a kiejtés, mint ahogy az írásnak a betű. Ahhoz, hogy egy nyelvet a szó szoros értelmében beszélni tudjunk, tisztában kell lennünk az adott nyelv hangrendszerével és kiejtési sajátosságaival. Ha vetünk egy közelebbi pillantást a magyar nyelvre, akkor láthatjuk ennek gyakorlati szerepét.

A magyar nyelv Erdélyben vagy Szlovákiában beszélt változata kiejtésben és szóhasználatban is eltér a "szabványosnak" tartott magyartól (azaz amit a legkevesebben éreznek tájszólásnak), mégis hamar hozzászokik a "fülünk", és mindent meg fogunk érteni – vagy legalábbis hallás után mindent le fogunk tudni írni, még ha a szavak jelentését esetleg nem is ismerjük. Beszélni azonban valószínűleg nem úgy fogunk, ahogy az ott élők, hiszen bár egyértelműen érzékeljük, hogy ők valamit másképp ejtenek, mégis csupán hallás alapján nehezen tudnánk egyértelműen szabályokba foglalni az eltéréseket, és így nehezen is tudnánk őket pontosan leutánozni. Fülünk gyakran el is siklik a különbségek felett, mivel az ismeretlen hangokat agyunk automatikusan lecseréli az általunk használt hangokkal, és tulajdonképpen a saját kiejtésünkre átfordított szót próbálja értelmezni – általában sikeresen.

A beszédértés ugyanis a feltevések szerint a következőképpen működik (nagyon leegyszerűsítve): fülünk belső szervei a beérkező hanghullámokat átalakítják, és eljuttatják az agy hallás­központjába, mely megpróbálja kikeresni a szókincséből (beépített szótárából) azt a szót, illetve jelentést, amely az adott kiejtéshez kapcsolódik. Ha nem talál pontos egyezést, akkor elkezdi alakítgatni a hallott hangsort, hátha talál egy olyat, amihez jelentés is társul és még a szöveg­környezetbe is illeszkedik. Ez persze nemcsak félreértéseket okozhat, hanem hosszútávon ki is fárasztja az agyat – mint amikor halkan nézzük a tévét, és nagyon kell fülelnünk, hogy megértsük. Mind ismerjük azt a jelenséget, amikor fél füllel hallunk valamit, és nem értjük meg elsőre. Majd elkezdjük magunkban morzsolgatni a hallott hangsort, és sokszor mire visszakérdezünk, le is esik a jelentése. Ez akár több másodpercig is eltarthat, és akkor történik meg, amikor az agy elsőre nem boldogul a hangsor megfejtésével, ezért az egyébként nem tudatos folyamatot tudatosítja bennünk.

Érdemes? Nem érdemes?

A fentiekből logikusan adódik, hogy minél kisebb az eltérés a hallott és a beszélt nyelv között, annál kevesebb behelyettesítést kell vele végeznie az agynak, így annál könnyebben, gördülékenyebben megy a beszédértés. Ez jól hangzik, érdemes lenne kihasználni, csak egy probléma van: a hallott nyelv nagyon sokféle lehet, különösen egy világnyelv esetében, amit nemcsak számtalan nyelvjárásban beszélnek, hanem a Föld minden pontján próbálnak idegen nyelvként is használni. Felmerülhet a kérdés, hogy érdemes-e egyáltalán törni magunkat azért, hogy szépen, angolosan beszéljünk, hiszen lehet, hogy életünk során sosem fogunk angol anyanyelvűekkel találkozni, csak olyanokkal, akik szintén idegen nyelvként tanulták az angolt. Vagy éppenséggel olyan angol anyanyelvűekkel találkozunk, akik meg erős tájszólással beszélnek – ennek csak a nyelvészek örülnek.

Ez alapján juthatnánk arra a következtetésre, hogy nem érdemes különösebben sok energiát fektetnünk a kiejtés elsajátításába – ez kényelmes álláspont, talán ezért is a kiejtés szokott a mostoha gyerek lenni a nyelvórákon.

Én mégis úgy gondolom, hogy jobb, ha próbálunk egy sztandard nyelvjáráshoz közelítően beszélni. Beszédértés szempontjából mindenképpen, hiszen a nyelv­járások nagyrészt szisztematikusan, előre megjósolhatóan térnek el egymástól, így ha viszonylag jól beszéljük az egyiket, akkor a többi megértésével is könnyebb dolga lesz az agyunknak, hiszen a várttól eltérő hangokat szabály­szerűen le tudja cserélni az általunk használtakra, és így máris megkapja a keresett szót, nem kell találomszerű hang­cserékkel hasonló csengésű szavak után kutatnia.

Ha viszont a nyelvet következetlenül használó nem-anyanyelvi beszélőkkel van dolgunk, akkor agyunknak jobban meg kell küzdenie a hallottak vissza­fejtéséért. Hallgatóként tehát annak örülünk, ha következetes a beszélő, és ez nyilván akkor is igaz, amikor minket hallgatnak. Ha tehát következetesen beszélünk, megkönnyítjük a hallgatóink dolgát, és ezzel elősegítjük a kommunikáció sikerességét.

Érdemes

Amikor beszélgetünk valakivel, nyilván közölni akarunk vele valamit (vagy meg akarunk tudni tőle valamit), különben csak csendben néznénk egymást. Így tehát a kommunikációs célunk eléréséhez nekünk is érdekünk, hogy a másik fél minél jobban és könnyebben megértsen minket, ezért jó ötletnek tartom, hogy könnyítsük meg a dolgát azzal, hogy következetesen és szépen beszélünk. Amennyire csak telik tőlünk.

Ahhoz tehát, hogy utánozni tudjuk mások (akár magyarok, akár idegen anyanyelvűek) beszédét, meg kell ismernünk a kiejtési eltéréseket és a kiejtési sajátosságokat. Ha egyszer ezek tudatosodtak bennünk, onnantól kezdve agyunk nem fog elsiklani a különbségek felett, azt fogja "hallani", amit a fülünk. Az eltérések megismerése tehát nélkülözhetetlen, mert csak így tudjuk megfelelően elsajátítani és magunk is helyesen kiejteni az adott nyelv beszéd­hangjait, ami pedig végső soron fontos szerepet játszik a beszéd­értésben. Remélem a blogom következő posztjai ebben segítséget fognak nyújtani.