Az eddigi posztokban az angol mai kiejtésével foglalkoztunk (és ez így lesz a jö­vő­ben is), de most tegyünk pár lépést hátra a nagyobb rálátás kedvéért, hogy az angolt ne csak mint egy pillanatfelvételt lássuk, hanem mint egy hosszú film­so­ro­za­tot, mely a kezdet kezdetén még némafilm volt, aztán a történet el­kez­dett fejlődni sercegő fekete-fehérben, később színes lett és sztereó, mára sok­sze­rep­lős­sé vált 5.1-es hanggal, a jövőbeli részeket pedig folyamatosan for­gat­ják valahol…

Az angol nyelv úgy másfél-két évezreddel ezelőtt kezdett el különválni a többi germán nyelvtől (melyek egyikéből alakult ki például a mai német), és azóta ren­ge­teg változáson ment keresztül. Azokra a kérdésekre, hogy mégis mitől lett ennyire más a kiejtése, vagy hogyan alakultak ki a mai beszéd­hangok, minden két­sé­get kizáró választ nem lehet adni, hiszen azokban az időkben még nem ké­szül­tek hang­felvételek, idő­gép meg még nem áll rendelkezésünkre, hogy vissza­menjünk és saját fülünkkel vizsgálódjunk, ezért a következőkben leírtak alapjául csupán többé-kevésbé alá­támasztott fel­tevések szolgálhatnak.

A fejlődés leírását tovább nehezíti, hogy valószínűleg soha nem létezett egy­sé­ges angol nyelv, inkább csak kisebb-nagyobb csoportok beszéltek egy-egy nyelv­járást, melyek kölcsönösen érthetőek voltak, mint ahogy mi ma simán meg­értjük pl. a felvidéki, erdélyi, vasi, észak-magyar­országi magyar nyelvjárásokat a nyilvánvaló eltéréseik ellenére. Ez persze nem csak a múltbeli, hanem a jelen, és minden bizonnyal a jövőbeli angolra (és minden más beszélt nyelvre) is igaz lesz. 

Az angol egyik sarkalatos tulajdonsága a kiejtés és helyes­írás közötti szabá­lyok viszonylagos lazasága. Nyelv­tanulóként hamar szembesülünk azzal, hogy hason­ló helyes­írású szavak kiejtése meg­lepően eltérő lehet (pl. hear/heard/heart), ugyan­akkor teljesen más írású szavak kiejtése is lehet azonos (pl. I/eye, there/their/they're). Jó okunk van feltételezni, hogy az írásbeliség kez­de­te­kor az íráskép többé-kevésbé tükrözte az akkori kiejtést, ezért az eltérés a ki­ej­tés és a he­lyes­írás között feltehetően csak az írás­beliség szabványosítása, azaz a könyv­nyomtatás meg­jelenése, tehát az 1400-as évek után alakulhatott ki, ezért a to­váb­bi­ak­ban csak az azt követő idő­szakról lesz szó. Ha megismerjük az ekkor be­kö­vet­ke­zett változásokat és fel­ismerjük a mögöttes rendszert, az elősegítheti a nyelvtanulásunkat, hiszen máris nem tűnik olyan véletlenszerűnek a mai kiejtés. Az angol korábbi fejlődésének is­me­rete nem annyira fontos nyelv­tanulási szem­pontból, meg aztán szab­vá­nyo­sí­tott helyes­írás hiányában még ke­vés­bé lehet­sé­ges a fellelt írásos emlékek alap­ján szilárd kijelentéseket tenni az ak­ko­ri kiej­tés­ről.

Az írás valamilyen elvek alapján kódolja a beszédet, de mivel az angol sosem volt egységes, ezért minden bizonnyal már az írás­beliség terjedésének kezdete­kor sem felelt meg minden beszélő kiejtésének az egyes szavak helyes­írása. Azt is vegyük még ehhez hozzá, hogy olyan is elő­for­dul­hatott, hogy egy bizonyos csoport kiejtése alapján kódoltak egy adott szót, az ebben a formában rögzült, később azonban a szónak egy másik csoport általi kiejtése terjedt el – így a szó kiejtését a többség számára már nem tükrözte a helyes­írása.

Ezek az okok azonban eltörpülnek az angol nyelv fonéma­szintű átalakulásához képest, mely során a legtöbb magán­hangzó kiejtése meg­változott. Ezt a folya­ma­tot nevezik Great Vowel Shift-nek (GVS), azaz nagy magán­hangzó vál­tás­nak/csú­szás­nak. Pechünkre azonban ez a szavak helyes­írásának rögzülése után tel­je­se­dett ki, így végső soron a GVS okozza, hogy az angol (magán­hang­zókat jelölő) betűk ma egész más hangokat jelölnek, mint pl. a németben vagy akár a magyarban.

Kísérletek persze voltak az angol helyesírás megreformálására, de ezek inkább kevesebb, mint több sikerrel jártak. Próbálkoztak például a yu használatának el­ter­jesz­tésével a you helyett, de a megszokás ez esetben is túl nagy úrnak bizo­nyult. Másrészt az eltérő nyelvjárások ma már lehetet­lenné tesznek egy olyan egy­sé­ges helyesírási reformot, mely minden dialektusban megállná a helyét, így aztán nem is forszírozzák. Ez olyan lenne, mintha a magyar méh szót mostantól mé-nek kellene írni, mondván sokan nem ejtik a végén a /h/-t. Sokan viszont ejtik, így az ő kiejtésüket többé már nem tükrözné az új helyesírás. Legfeljebb meg­engedni lehetne a két írásmód együttes létezését, ami viszont újabb kér­dé­se­ket vetne fel – gondoljunk csak az elmúlt nyáron történt angol nyelvű dip­lo­ma­fordításos bot­rány­ra, ahol is a for­dí­tás­ban szerepelt a specialisation és a specialization szó is: ugyan mindkettő helyes (az előbbi GB, az utóbbi US szab­ványt követ), mégis egy dokumentumon belül hol ezt, hol azt használni egyesek szerint igény­telen­sé­get sugall, mások meg örülnek a változatosságnak…

No és azt se felejtsük el, hogy az eddig felhalmozódott angol nyelvű szövegek értelmezése komoly problémát okozna a megreformált helyesírást tanuló gene­rá­ci­ók­nak – feltehetően nekik külön meg kellene tanulniuk a régi helyesírást is. Ezt is figyelembe véve talán beláthatjuk, hogy tényleg nem érdemes alapvetően át­ala­kí­ta­ni az angol helyesírást. Térjünk is inkább vissza a kiejtéshez.

Great Vowel Shift

A GVS tehát fonémaszintű változást hozott, ezért aztán nem egyes szavak ki­ej­tése változott meg, hanem egy bizonyos fonéma (majdnem) minden elő­for­du­lása ugyanarra a másik hangra változott, miközben más fonémák is hasonló át­ala­kuláson mentek keresztül. Vannak, akik csak a hosszú magán­hang­zók meg­vál­tozását tulajdonítják a GVS-nek, mások meg a rövidekét is, hiszen a változá­sok azok többségét is érintették.

Hogy mikor kezdődött és mikor ért véget a GVS, attól függ, mely változásokat soroljuk a GVS-hez. Az biztos, hogy nem egyik napról a másikra történt (hogyan is történhetett volna?), hanem több generáció alatt fokozatosan ment végbe. Fel­tehetően az 1400-as években kezdődött (vagy talán még korábban), és egye­sek szerint kb. 150 évig, mások szerint bő 300 évig tartott. Egy azonban való­színű­síthető: az Újvilág tömeges benépesítésére, tehát az 1700-1800-as évek­re a legtöbb változás lezajlott, mivel ezt követően az amerikai és brit nyelv­változatok már egymástól függetlenül fejlődtek (és fejlődnek) tovább, tehát a köz­tük lévő különbségek nem írhatók a GVS számlájára. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy az amerikai angol alapjául (a nem angol anyanyelű be­ván­dor­lók mellett) a nagy számban érkező ír tele­pe­sek szolgáltak, míg a brit angol inkább a szi­get­or­szág déli részén beszélt nyelvváltozaton alapszik, melyek nyil­ván sosem voltak azo­no­sak, tehát a köztük lévő mai eltérések nem feltétlenül az utóbbi néhány év­szá­zad­ban alakultak ki.

A GVS okáról rengeteg feltevés létezik, és ebből fakadóan tulajdonképpen az összeset vitatják is, melyek egyébként nem is fel­tét­le­nül zárják ki egymást: ép­pen­ség­gel együtt is előidézhették a változásokat. Lás­sunk néhányat a leg­nép­sze­rűbb feltevésekből:

Az egyik vitatott teória szerint a vagy tízezer(!) francia eredetű jövevényszó angolba épülése váltotta ki a GVS-t. Tény, hogy az angoloknak bőven volt lehe­tő­ségük francia szavak átvételére (főleg oktatási, államigazgatási, jogi terü­le­ten), hiszen egyrészt az 1066-os hastingsi csatát követően három évszázadra a francia lett a hivatalos nyelv a Brit-szigeteken, másrészt a franciák ellen vívott Száz­éves háború (1337–1453) is éppen a GVS feltételezett kezdete idején zaj­lott. A francia szavak átvétele kétségtelenül megtörtént (valószínűleg franciás kiejtéssel), de hogy ez a franciás kiejtés átterjedt volna a nem újonnan átvett szavak­ra is, az kérdéses. Mellette szólhat, hogy az angol szókincs csaknem fele francia eredetű lett, ami valóban hatással lehetett a régebbi szavakra; és ellene szól, hogy a francia mégiscsak az elnyomók nyelve volt, tehát azt várhatnánk, hogy az elnyomottak, amint tudnak, próbálnak tőle minél jobban megszabadulni – persze az alsóbb társadalmi osztályokba tartozók feltehetően nem beszéltek fran­ciául, így nem lehettek tudatában annak, hogy nyelvük kezd francia kiejtés­mintákat felvenni. Szóval akár így is történhetett.

Egy másik feltevés szerint az 1348-ban kitört és a lakosság 30-40 száza­lé­kának az életét követelő pestisjárványnak is köze lehetett a hangváltáshoz, mi­vel rengetegen menekültek előle dél felé. Ennek következtében egyrészt a kü­lön­bö­ző dialektusok keveredtek és kezdtek egységesebb formát ölteni a Lon­don környéki régióban, másrészt alsó- és főleg középosztálybeliek kerülhettek a ko­ráb­ban a szintén megtizedelt felsőosztálybeliek által ellátott munkakörökbe. Mi­vel ők a "nép" soraiból kerültek ki, így kiejtésük a nép körében hamar presz­tízs­ér­té­kű­vé válhatott, ezért egyre több követőjük akadt, míg végül elterjedt az or­szág nagy részén.

Megint más elméletek az angol nyelv nyelvtani átalakulásában látják a GVS ki­vál­tó okát: nagyrészt eltűnt például az esetek jelölése, a melléknév- és ige­ra­go­zás, és már nem ejtették a szó végi magánhangzókat. Ezeknek az ered­mé­nye­kép­pen sok, közel azonos kiejtésű szóalak jelent meg: a különbséget csak a ha­son­ló­vá lett szavak magánhangzójának kissé eltérő hossza jelentette, melyet azon­ban önkéntelenül is igyekeztek érzékelhetőbbé tenni a hosszabb ma­gán­hang­zók kiej­té­sének megváltoztatásával.

Az előbbi elképzeléseket valamelyest megkérdőjelezi az a felismerés, hogy nagy­jából ugyanabban az időben más germán nyelvekben – pl. a németben – is le­zajlottak kisebb mértékű magánhangzóváltások, köztük olyanok is, melyek az an­gol­ban is bekövetkeztek. Például az addigi "hosszú í" /iː/ kettőshangzóvá vált: /aɪ/, így lett a jég jelentésű addigi /iːs/-ből mindkét nyelvben megközelítőleg /aɪs/ (Eis/ice). Az izlandi nyelvben viszont ez a változás nem következett be, ahogy ezt az ország neve és annak kiejtése is mutatja: Ís+land /islant/. Már­pedig az angolul beszélők nem voltak olyan közeli kapcsolatban a németül be­szé­lőkkel, hogy egymásra ilyen mértékben hathattak volna: az angolok év­szá­za­do­kon át az újlatin franciával voltak napi kapcsolatban. Akkor mégis mivel ma­gya­rázható a német és az angol közel azonos időben bekövetkezett magán­hang­zó­vál­tá­sa?

Az egyik lehetőség az, hogy talán a germán nyelvek hajlamosabbak a hang­vál­tá­sok­ra, esetleg "genetikusan" beléjük van kódolva a kiejtés ilyen irányú fej­lő­dé­sé­nek lehetősége, ami pl. az újlatin nyelvekre (a franciát kivéve) vagy a ma­gyar­ra sokkal kevésbé jellemző. A másik lehetőség az lehet, hogy ugyanaz a kül­ső tényező hatott mindkét nyelvre – egymástól több száz kilométerre. Talán pont a franciák jelentették ezt a kiváltó okot? Vagy talán azért tudott ilyen ha­tás­sal lenni rájuk egy külső körülmény, mert eleve képlékenyebbek a germán nyel­vek magánhangzói és ezáltal hajlamosabbak a változásra? Vagy csak vé­let­len egybeesés? Ki tudja.

Mint látjuk, elgondolásokkal jól állunk, de hogy melyik jár közelebb az igaz­ság­hoz, talán sosem fogjuk megtudni. Feltehetően a változások a többség számára ész­revétlenül és nem tudatosan zajlottak le, és az is könnyen elképzelhető, hogy az egyes hangváltozások nem egyszerre, hanem egymást köve­tő­en tör­tén­tek meg, így egy adott időpontban tájegységenként más-más fokon áll­ha­tott az átalakulás.

A magánhangzók változása

Bár nem lehetünk teljesen bizonyosak, de eléggé valószínűnek tűnik, hogy az egyes hangok meg­vál­to­zá­sa lánc­reakcióként más hangok módosulását vonta ma­ga után. Elméletileg a lánc­reakcióknak két fajtája létezik: az ún. "push-chain" és a "pull-chain" – a gyakorlatban azonban könnyen elképzelhető, hogy a kettő egy­szerre munkálkodott az angolban. A "push-chain" teória szerint egy meg­vál­to­zott kiejtésű hang olyan közel került egy már létező hanghoz, hogy azt is vál­to­zás­ra kényszerítette ("kilökte" a helyéről), hogy a hangok meg­kü­lön­böz­tet­he­tőek maradjanak, de ezáltal meg a kilökött hang került veszélyesen közel egy harmadik hanghoz, ahol ugyanez a folyamat ját­szó­dott aztán le. A "pull-chain" pedig azt jelenti, hogy egy elmozdult hang helyén űr támadt a hangtérben, aho­vá idővel becsúszott egy másik hang, amely így szintén űrt hagyott maga után, melyet egy harmadik hang foglalhatott el, és így tovább.

Mivel az máig vitatott, hogy a GVS mettől meddig tartott, ill. hogy mely vál­to­zá­sok képezték a részét és melyek zajlottak le attól függetlenül, ezért a kö­vet­ke­zők­ben nem a GVS hang­változásait fogom bemutatni, hanem azt szem­lél­te­tem, hogy melyik 13-14. századi magánhangzó milyen feltételezhető vál­to­zá­so­kon ment ke­resz­tül az amerikai és brit angol különválásáig tartó év­szá­za­dok fo­lya­mán.

Az alábbi változások többsége bekövetkezett az összes mai angol nyelv­vál­to­zat­ban, de vannak olyanok is, melyeknek bizonyos nyelvjárások ellenálltak. Lé­tez­nek ugyan­akkor nyelvjárástól függetlenül olyan szavak, melyek nem követték a hasonló ejtésű társaik változását, és vagy máig megőrizték eredeti ki­ej­té­sü­ket, vagy rendhagyó módon fejlődtek tovább.

Ne felejtsük el, hogy a következőkben végig fonémákról lesz szó, nem konkrét be­széd­han­gok­ról, hiszen a kettő nem ugyanaz. Egy bizonyos fonémának te­rü­le­ten­ként kissé eltérő lehet a képzése, gondoljunk csak a mai /oʊ/ fonémára, mely képzése valójában lehet [σɷ], [ɜɷ], vagy akár [Ωɷ] is, ahogy ezt a magán­hang­zók kapcsán már kitárgyaltuk.

Emlékeztetőül az angol fonémák képzési helyének hozzávetőleges el­he­lyez­ke­dé­se a hang­tér­ben:

1) /aː/–/æː/–/ɛː/–/eː/–/eɪ/

Nagy utat tettek meg a name típusú szavak. Az eredeti hosszú á /aː/ először előrecsúszott és /æː/ lett belőle, majd ez elkezdett aprán­ként egyre zártabbá válni: előbb /ɛː/ lett belőle, később pedig /eː/, majd a legtöbb nyelvjárásban a mai kettőshangzóvá vált: /eɪ/.
Pl.: make /maːk–mæːk–mɛːk–meːk–meɪk/.

2) /ɛː/–/eː/–/iː/–/ɪi/

Ezt a csoportot az east típusú szavak alkotják, melyeket eredetileg hosszú e-vel /ɛː/ ejtettek, majd ezek is egyre zártabbá váltak: előbb /eː/-vé, majd /iː/-vé, aztán pedig kettőshangzóvá: /ɪi/. Bár ez is és az előző csoport is át­esett kialakulása során egy /ɛː/–/eː/ váltáson, de ez a csoport jóval korábban (hiszen az előző csoportnak két átmeneten is keresztül kellett előbb mennie), ezért a két csoport nem olvadt össze. (Az "ea" sokféle mai ejtéséről már volt szó ko­­ráb­ban.)
Pl.: meat /mɛːt–meːt–miːt–mɪit/.

3) /eː/–/iː/–/ɪi/

A feed típusú szavak sorolhatók ebbe a csoportba, melyeket eredetileg hosszú é-vel /eː/ ejtettek, majd ezek is még zártabbá, azaz /iː/-vé váltak, aztán pedig kettőshangzóvá: /ɪi/. Tulajdonképpen az előző csoport az első lépés után el­ju­tott ennek a csoportnak a kiinduló hangjához, de addigra ebből már /iː/ lett, ezért a két csoport ekkor még nem olvadt össze, de aztán a 2) csoport hangja a következő lépésében ugyanúgy /iː/-vé vált, így a végső kettőshangzóhoz már valószínűleg egyszerre érkezett meg a két csoport.
Pl.: meet /meːt–miːt–mɪit/.

4) /iː/–/ɪi/–/eɪ/–/əɪ/–/ɐɪ/–/aɪ/

Ebbe a csoportba a time típusú szavak tartoznak, melyeket eredetileg hosszú í-vel /iː/ ejtettek. Ezek azonban már nem tudtak még zártabbá válni, hiszen a még feljebb emelt nyelv ekkor már /j/-t, azaz mássalhangzót hozott volna létre. Így inkább kettőshangzóvá vált: előbb szűkké /ɪi/, majd hogy még hallhatóbb legyen az eltérés az /iː/-től, több lépésben egyre tágabbá alakult (azaz egyre távolabbi képzéshelyre került egymástól a kettőshangzó két eleme), míg végül el­jutott a mai /aɪ/-ig. A 2) és 3) csoport időben később érkezett meg az /iː/-be majd /ɪi/-be, ezért azokat elkerülte a kettőshangzó további átalakulása.
Pl.: ice /iːs–ɪis–eɪs–əɪs–ɐɪs–aɪs/.

5) /a/–/æ/

Ezt a csoportot olyan szavak alkotják, mint a back, melyeket eredetileg – az 1) csoporttól eltérően – rövid á-val /a/ ejtettek, így a két csoport eltérő ered­ményhez vezetett: e hang fejlődése során az első és egyetlen lépés az volt, hogy az 1) csoporthoz hasonlóan előrecsúszott és /æ/-vé vált, de rövid maradt. Valószínűleg mire ez bekövetkezett, az 1) csoport hangja már /ɛː/ volt, így a két csoport összeolvadására emiatt sem kerülhetett sor.
Pl.: cat /kat–kæt/.

6) /ɔː/–/oː/–/oʊ/

Ez a bone-hoz hasonló szavak csoportja, melyeket eredetileg /ɔː/-val ej­tet­tek, majd ebben az esetben is zártabbá vált a kiejtés, így lett belőle /oː/, végül itt is kettőshangzó lett az eredmény: /oʊ/.
Pl.: stone /stɔːn–stoːn-stoʊn/.

7) /ɔu/–/ou/–(/oː/)–/oʊ/

Ez a know típusú szavak csoportja (mely nem azonos a now típusúakéval), melyben a w-t eredetileg /u/-nak, így az ow-t /ɔu/-nak ejtették. A zártabbá vá­lá­si folyamat itt is bekövetkezett, így /ou/ lett belőle, majd végül kialakult az /oʊ/. Látható, hogy a 6) és 7) csoport összeolvadt, de az vitatott, hogy volt-e már egy közös /oː/ fázisuk is, vagy csak a legvégső lépésben egyesültek-e. (Az "ow" kétfajta mai ejtéséről is esett már szó korábban.)
Pl.: low /lɔu–lou–(loː)–loʊ/.

8) /oː/–/uː/–/ʊu/

Ezt a csoportot a moon típusú szavak teszik ki, melyeket eredetileg hosszú ó-val /oː/ ejtettek, mely először a zártabb /uː/-vá alakult át, majd ket­tős­hang­zó­vá változott: /ʊu/. Mire a 6) és 7) csoport /oː/ fázisa bekövet­ke­zett, ezt a cso­por­tot már javában /uː/-val ejtették, ezért az össze­olvadás lehe­tő­sége nem állt fenn.
Pl.: food /foːd–fuːd–fʊud/.

9) /uː/–/ʊu/–/oʊ/–/ʌʊ/–/aʊ/

A house típusú szavakból tevődik össze ez a csoport, de valószínűleg ide so­rol­ha­tó­ak a now típusúak is, melyeket eredetileg hosszú ú-val /uː/ ejtettek. A hang fejlődése nagyon jól párhuzamba állítható a 4) csoport hangjával: ez is a le­he­tő legzártabb hangból indult (csak az /iː/ elöl, ez meg hátul képzett), mely szintén kettőshanggá alakult: a szűk /ʊu/-ból több lépésben végül eljutott a mai /aʊ/-ig. Mire a 8) csoport elérkezett az /uː/-ig, ez a hang már ket­tős­hang­zó lett, így a két csoport nem olvadt össze.
Pl.: mouse /muːs–mʊus–moʊs–mʌʊs–maʊs/, cow /kuː–kʊu–koʊ–kʌʊ–kaʊ/.

10) /ai/–/æi/–/æːi/–/ɛːi/–/ɛː/–/eː/–/eɪ/

Ez a csoport a day-hez hasonló szavakból áll. Miután az eredeti kettőshangzó első tagja előbbre csúszott /a/-ból /æ/-be, elkezdett meghosszabbodni és egy­re zártabbá válni. Feltehetően egy ponton tiszta magánhangzóvá vált: /ɛː/, majd összeolvadt az 1) csoporttal, így végül ismét kettőshangzó lett: /eɪ/.
Pl.: may /mai–mæi–mæːi–mɛːi–mɛː–meː–meɪ/.

11) /au/–/ɒʊ/–/ɒː/–/ɔː/

A law-hoz hasonló szavakból áll ez a csoport, melyben a w-t eredetileg /u/-nak, így az aw-t /au/-nak ejtették. Később a kezdőhang hátracsúszott (hacsak eleve nem hátul képzett volt) és ajakkerekítéses lett, a második hang pedig kissé nyíltabb, így az eredeti kettőshangzóból /ɒʊ/ lett. Aztán a kö­vet­ke­ző lépésben tiszta magánhangzóvá vált miután a második hang lekopott és cse­ré­be az első meghosszabbodott: /ɒː/. Ezek után a hang zártabbá vált, így /ɔː/ lett be­lő­le.
Pl.: saw /sau–sɒʊ–sɒː–sɔː/.

12) /o/–/ɔ/–/ɒ/

Ez a lot-hoz hasonló szavak csoportja, melyeket eredetileg a magyar o-hoz hasonló /o/-val ejtettek, majd ezt kezdték egyre nyíltabban ejteni: előbb /ɔ/, ké­sőbb /ɒ/ lett belőle.
Pl.: hot /hot–hɔt–hɒt/.

13) (/ɛu/–)/eu/–/iu/–/juː/–/jʊu/

Ez a csoport a dew típusú szavakból áll. A kettőshangzó első tagja bizonyos szavakban /ɛ/, másokban /e/ ill. /i/ volt, de aztán ezeket elkezdték zártabban ej­te­ni (/i/), majd végül approximáns /j/ lett belőlük. A második tagja is kissé meg­vál­to­zott az idők folyamán: előbb kissé megnyúlt, majd kettőshangzóvá vált.
Pl.: few /fɛu–feu–fiu–fjuː–fjʊu/.

14) /yː/–/iu/–/juː/–/jʊu/

Ezt a csoportot a fume típusú szavak alkotják. Az eredeti ű /yː/ hang kettős­hangzóvá válva összeolvadt az előző csoporttal, és közösen fejlődtek tovább az előbb leírtak szerint.
Pl.: duke /dyːk–diuk–djuːk–djʊuk/.

15) /i/–/ɪ/

A sit típusú szavakból tevődik össze ez a csoport, melyek eredeti /i/ ejtése kissé nyíltabbá válva és hátrébb képezve /ɪ/ lett.
Pl.: pick /pik–pɪk/.

16) /u/–/ʊ/–/ʌ/

A cut-hoz hasonló szavak alkotják ezt a csoportot, melyeket eredetileg /u/-val ejtettek, majd ezt elkezdték egy kicsit nyíltabban és kissé előbbre ej­te­ni, így lett belőle /ʊ/, majd ez még nyíltabb lett és elvesztette ajakkerekítését: /ʌ/.
Pl.: nut /nut–nʊt–nʌt/.

17) /u/–/ʊ/

A put-hoz hasonló szavak csoportja a cut csoportjával közösen kezdett el fej­lődni, de aztán bizonyos szavak nem estek át a második lépésen, így fej­lő­dé­sük az /ʊ/-nál megállt.
Pl.: push /puʃ–pʊʃ/.

18) /oː/–/uː/–/u/–/ʊ/–/ʌ/

A blood csoportja a 8) csoport mintájára előbb /uː/ lett, majd valami miatt megrövidült és /u/ lett, később pedig összeolvadt a cut csoportjával. (Az "oo" mai ejtéseivel foglalkoztunk már korábban is.)
Pl.: flood /floːd–fluːd–flud–flʊd–flʌd/.

19) /oː/–/uː/–(/ʊu/–)/ʊ/

Ebbe a csoportba a foot-hoz hasonló szavak tartoznak, melyek valószínűleg egy csoportot alkottak az előbbivel az /uː/ kialakulásáig, ekkor azonban egy idő­re nyugalomba kerültek, és csak később alakult ki belőlük az /ʊ/.
Pl.: book /boːk–buːk–bʊk/.
(Ez a lépés még nem zárult le, bár már jó ideje folyamatban van, így ma léteznek ingadozó ki­ej­tést mutató szavak, pl.: room /ɹʊum, ɹʊm/.)

A mássalhangzók változása

A mássalhangzókat nem érte olyan nagy változás, mint a magánhangzókat, és nem is annyira hangváltozások, mint inkább összeolvadások és eltűnések tör­tén­tek.

Az egyik legfontosabb változás a gh-val jelölt hanghoz kapcsolódik, mely ere­de­ti­leg a németben ma is használt /x/ hangot jelölte. Ennek ejtése azonban a legtöbb helyen megszűnt, ugyanakkor sok esetben megváltoztatta az előtte álló magánhangzó kiejtését, ahogy arról egy korábbi posztban már beszéltünk.

A szóeleji /gn/, /kn/, /mn/ és /ps/ hangkapcsolatokból csak az /n/ ill. az /s/ maradt meg, továbbá a szóvégi /mb/ és /mn/ hangcsoportból csak az /m/, de erről is volt már szó korábban.

Hajdanán a szóeleji /wɹ/ ajakkerekítéses, a sima /ɹ/ pedig ajak­kerekítés nélküli ki­ej­tést jelölt, melyek összeolvadása nyomán minden szó (ill. szótag) elején ajak­ke­re­kí­tés­sel kezdték el ejteni az /ɹ/ hangot: [ ɹ̮ ].
Pl.: wrap /wɹap–wɹæp–ɹæp/, rap /ɹap–ɹæp/.

Ugyanakkor az /ɹ/ ejtése is megváltozott: a korábbi pergetett /r/ előbb tap (/ɾ/) lett, majd approximáns: /ɹ/. De erről a következő posztban még lesz szó bő­veb­ben is.

Ezeken kívül persze még történt több, szabályokba kevésbé vagy egyáltalán nem foglalható vál­to­zás mind a magánhangzókkal, mind a mássalhangzókkal, így is­mét csak ajánlani tudom, hogy az ismeretlen szavak kiejtésének mindig néz­zünk utána egy megbízható szótárban.

Hogyan tovább?

Időben eljutottunk Észak-Amerika benépesüléséig. Ekkortól külön utakon jár az angol nyelv az Atlanti-óceán két oldalán, ezért legközelebb azt fogjuk kö­ze­lebb­ről megnézni, hogy mára milyen eltérések alakultak ki a két fő nyelv­vál­to­zat, az ame­ri­kai és a brit angol kiejtése között.