Bár kettőshangzókkal, azaz diftongusokkal szinte a blog minden posztjában ta­lál­koz­hat­tunk, ér­de­mes lesz közelebbről szemügyre vennünk őket és a „nagy­test­vé­re­i­ket”, a hár­mas­hang­zó­kat, azaz a triftongusokat is.

A kettős- ill. hármashangzóknak két fontos ismérve van: egyrészt – nem meg­le­pő módon – két ill. három magánhangzó alkotja őket, másrészt mind a két ill. há­rom hang ugyanahhoz a szótaghoz tartozik. 

Egy kettős- ill. hármashangzónak mindig az első hangja a legerőteljesebb, a második ill. harmadik eleme pedig jóval gyengébb nála. Ennek roppant egyszerű a ma­gya­rá­za­ta: ha nem az első lenne a legerősebben ejtett összetevőjük, akkor a tény­le­ge­sen legerősebb tag hangsúlyosabb lenne nála, a nagyobb hangsúly azon­ban egyúttal új szótagot is kezd, onnantól kezdve viszont felbomlana a ket­tős- ill. hár­mas­hang­zó, és helyettük két önálló szótag maradna csak. Persze az egység akkor is felbomlana, ha bármelyik későbbi elemük kicsit is intenzívebb, pl. mel­lék­hang­sú­lyos, mint az azt megelőző hang. Így például az [ai] vagy az [eu] sza­bá­lyos ket­tős­hang­zó­nak minősül, az [eou] pedig tökéletes hár­mas­hang­zó­nak; az [aˈi] vagy az [eˈu], ill. az [eoˈu] vagy az [ˈeoˌu] azonban nem, mivel ezekben a (mel­lék-)hang­sú­lyos elem új szótagot kezd.

Arra, hogy milyen sorrendben követhetik egymást a magánhangzók, semmilyen meg­kö­tés nincs, így az [ia] pont ugyanannyira helyes diftongus, mint az [ai]; és ha­son­ló­an az [uoe] is épp annyira triftongus, mint az [eou]. A lényeg, hogy mindkettőnek az első elemét ejtjük nagyobb erővel.

Gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy minden egymás melletti magánhangzó au­to­ma­ti­ku­san kettős- ill. hármashangzót alkot egymással, amennyiben in­ten­zi­tás­erő­sö­dés nélkül ejtik őket. Ha megvizsgáljuk a fauna ill. szauna sza­vaink ki­ej­té­sét, mindkettőnél ingadozást tapasztalunk. De míg az előbbit több­nyi­re ket­tős­hang­zó­val ejtjük: [ˈfɒu.nɒ], ritkábban [ˈfɒ.u.nɒ]; addig az utóbbit épp fordítva, rendszerint külön szótagolva: [ˈsɒ.u.nɒ], esetenként diftongussal: [ˈsɒu.nɒ]. Eh­hez hasonlóan a spanyol día ’nap (időszak)’ szót is alapvetően ket­tős­hang­zó­val ej­tik: [ˈdia], de lassabb, tagolt beszédben hallani két önálló ma­gán­hang­zó­val is: [ˈdiˑ.a].

Betűkapcsolatok

Azzal nem árulok el nagy titkot, hogy az a, e, i, o, u betűket is ma­gán­hang­zó­nak nevezzük, annak ellenére, hogy ők maguk nem hangok, csak hangokat jelölő gra­fi­kus elemek – de a kettő közti kapcsolat elég könnyen felismerhető. A ket­tős- és hármashangzók esetében viszont nem ilyen egyszerű a helyzet, hiszen a két vagy három betűből álló karakterláncokat is szokták e nevekkel illetni, pedig az már korántsem olyan egyértelmű, hogy azok ténylegesen diftongus ill. trif­ton­gus hangokat jelölnek. Az olasz aiuto ’segítség’ szó írásképe például három ma­gán­hang­zó­val kezdődik, ugyanakkor a kiejtése [aˈjuːto], azaz nyoma sincs ben­ne triftongusnak, így aztán egyáltalán nem mindegy, hogy valaki fonetikai vagy he­lyes­írá­si értelemben beszél-e kettős- ill. hármashangzókról.