Időről-időre felmerül a kérdés, hogy két hasonló beszédhang – pl. a fog­medernél képzett tap és flap – esetén szükség van-e a két hang eltérő meg­ne­vezésére és fonetikus jelölésére. Az ellenzők érvelése szerint nincs, mivel nincs olyan nyelv, amelyben a kérdéses két hang kontrasztos lenne egymással. Boncolgassuk egy kicsit ezt az érvet!

Mostanában nem lehet azzal vádolni az IdegenNyelvŐr blogot, hogy ontja magából a posztokat, sőt. Jöjjön néhány szó a hallgatás miértjeiről.

Akinek a cím sérti a vallási meggyőződését, az is nyugodtan olvasson tovább, nincs mitől tartania. A poszt szakmai kérdést fog feszegetni: a kettőshangzó je­len­té­se egyértelműnek tűnik, mégis gyakran furcsa értelmezésben ta­lál­koz­ha­tunk vele. Főleg a spanyol kiejtésről szóló írásokban.

Bár kettőshangzókkal, azaz diftongusokkal szinte a blog minden posztjában ta­lál­koz­hat­tunk, ér­de­mes lesz közelebbről szemügyre vennünk őket és a „nagy­test­vé­re­i­ket”, a hár­mas­hang­zó­kat, azaz a triftongusokat is.

Sokan sokfelé hangoztatják, hogy az [i] és az [u] ill. a [j] és a [w] képzése között gyakorlatilag nincs különbség, és csak abban térnek el egymástól, hogy a szó­tag közepén vagy a szélén állnak-e. Ez a megállapítás azonban nem felel meg a valóságnak, ugyanis van egy igen lényeges képzési különbség köztük.

Arról már a legelső posztok egyikében is esett szó, hogy az angol hangsúlyos magánhangzói megnyúlnak vagy megrövidülnek attól függően, hogy zöngés vagy zöngétlen mássalhangzó áll-e utánuk. Akkor azonban nem kerültek szóba azok a más­sal­hang­zók, melyeknek csak zöngés változatuk van, pedig érdekes je­len­sé­get figyelhetünk meg velük kapcsolatban. És választ keresünk arra a kérdésre is, hogy mi van akkor, ha nem egy, hanem több mássalhangzó kö­ve­ti a ma­gán­hang­zót.

Nemrég felmerült egy hozzászólásban, hogy az angolban két szomszédos szó­tag­hoz tartozó magánhangzó közé milyen kötőhangok szúródnak be. Volt némi fél­re­ér­tés, most tisztázzuk!

Az /aʊ/ fonéma kiejtését a magánhangzókról szóló posztban [aΩ]-ként adtam meg, de emellett még számos kiejtése létezik a nyelvjárásokban, így senki ne le­pőd­jön meg, ha mást vél hallani anyanyelvi beszélőktől, mint amit eddig ezen a blo­gon vagy más írásokban olvashatott. Nyugodtan higgyünk a fülünknek.

Van, aki szerint az angolban az /ə/ és /ʌ/ fonéma között olyan szoros a kap­cso­lat, hogy nyugodtan lehet egyetlen fonémának tekinteni őket. Mások szerint meg elég laza a kapcsolatuk ahhoz, hogy önálló fonémaként tartsák számon őket. Megint mások meg semmi kapcsolatot nem látnak köztük. Az már elsőre is lát­szik, hogy mindenkinek nem lehet igaza.

Eddig a blo­gom olvasói csak kommentben szólhattak hozzá a blogomhoz, most viszont eljött az idő, hogy hallassák a hangjukat is. Szó szerint.

Az angol nyelvjárások közti eltérések alapvetően a magánhangzók képzésében nyilvánulnak meg, és az alól nem kivétel pl. a back szó /æ/ hangja sem.

Az angol mássalhangzók ismertetésekor már esett szó az /ɹ/ fonéma néhány re­a­li­zá­ció­já­ról, de a valóság – mint mindig – ez esetben is változatosabb.

Azt tudjuk, hogy a mássalhangzók gyakran idomulnak valamelyik jel­lem­ző­jük­ben a mellettük álló hangokhoz. Ez szinte elkerülhetetlen, a gördülékenyebb ki­ej­tést szolgálja. De az effajta hasonulások nemhogy nem univerzálisak a nyelvek kö­zött, hanem még egy adott nyelven belül sem feltétlenül lépnek fel au­to­ma­ti­ku­san. Az /n/ ill. /l/ és a /j/ találkozásakor ezt remekül megfigyelhetjük az an­gol­ban.

Az angol szótagolás korántsem olyan egyszerű, mint pl. a magyar. Sokféle el­mé­let létezik rá, főleg fonológiai megközelítésűek – most következzen egy fo­ne­ti­kai megközelítés.

Lehet olvasni itt-ott arról, hogy ha egy angol szó mássalhangzóra végződik, az azt követő pedig ma­gán­hang­zó­val kezdődik, akkor a mássalhangzó átkerül a kö­vet­ke­ző szótag elejére. Mostantól olvashatunk erről itt is… de kicsit másképp.

Az utóbbi időben az angol kiejtés egyszerűsödéseivel foglalkoztunk, ez al­ka­lom­mal viszont egy bonyolítással fogunk.

A this, a that és a the különleges szavak az angolban, mivel a kezdő /ð/ hang­juk érdekes ha­so­nu­lás­ban vehet részt az azt megelőző szóvégi hangokkal.

A kieső magán- ill. mássalhangzók után most nézzük meg, hogyan ha­so­nul­hat az angol /t/ és a /d/ az utánuk álló mássalhangzókhoz.

Legutóbb a gyorsabb beszédtempó mellett kieső magánhangzókról volt szó, most pedig nézzük meg, mikor tűnhetnek el a mássalhangzók. A kiegyszerűsödés to­vább­ra sem kötelező.

A következő pár alkalommal az angolban a gyorsabb beszédtempó mellett fellépő kiejtési kiegyszerűsödések kerülnek terítékre, melyek alkalmazása ter­mé­sze­te­sen nem kötelező. Első alkalommal vegyük szemügyre a kieső ma­gán­hang­zó­kat.

E két angol szó kiejtése is megér egy misét, hiszen a bennük szereplő a betű nem azt a hangot jelöli, mint általában.

Végre elérhetővé vált az a betűkészlet, amely tartalmazza a canIPA jelölésrendszer összes karakterét.

Nemrégiben foglalkozott a blog az amerikai angol nyelvjárások egy részére jel­lemző, fonémikus összeolvadásnak tartott cot/caught összeolvadással, de az el­múlt hetek posztjai fényében gondolkodjunk el azon, hogy valóban fonémikus-e. És mi a helyzet a magyar zárt ë-vel? Fonéma vagy sem?

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy az angol hot szót lehet /hɒt/-nak átírni brit ki­ej­tés szerint. De mi van az amerikai kiejtés szerinti /hɑt/-tal? Valóban két kü­lön­bö­ző fonéma szerepel bennük? Lehet egy szónak egynél több fonémikus át­í­rá­sa?

Mire lehet használni és mire nem? Alkalmas arra, amire kitalálták? De mire ta­lál­ták ki egyáltalán? És mire használják ma? A képzett hangokat vagy a hallott han­go­kat jelöli? Szubjektíven objektív elemzés következik gondolatébresztő cél­zat­tal – el­ső­sor­ban a magánhangzók jelöléséről.