UPDATE (2009-09-06 11.30): Frissítettem a posztot néhány hangminta hozzáadásával, melyeket a kék színű fonetikus és fonémikus átírásokra kattintva lehet meghallgatni.

Már korábban megismerkedtünk a fonetika néhány alapfogalmával, most azokra támaszkodva vizsgáljuk meg az angol nyelvet közelebbről is. Ismerkedjünk meg a fontosabb kiejtési "ökölszabályokkal", melyek általában jellemzik az angolt, nem pedig az egyes beszédhangokhoz kötődnek. 

A blogomon használt IPA karakterek megfelelő megjelenítéséhez javaslom Windows alatt az "Arial Unicode MS" nevű betűkészlet telepítését. Ennek hiányában a jelölések a "Lucida Sans Unicode" ill. a "Microsoft Sans Serif" betűkészlettel fognak megjelenni, melyek okozhatnak megjelenítési problémákat. Ebben az esetben jelezzetek vissza, és akkor keresünk valami megoldást.

Szünet előtti részleges zöngétlenedés

Ha egy angol szó végén zöngés mássalhangzó áll (pl. /b, d, g, v, z/), akkor az szünet előtt részlegesen zöngétlenedik (folyamatos beszédben nem), de nem válik zöngétlenné. Egy zöngétlen hang kiejtése során ugyanis végig nem rezegnek a hangszálak, a részlegesen zöngétlenített zöngés mássalhangzó esetében viszont csak a hang ejtése közben szűnik meg a hangszálak rezgése, tehát pl. a zöngétlenített /z/ ejtésének elején még rezegnek, a végén meg már nem.

A németben például az ilyen helyzetben lévő hangokat teljesen zöngétlenül ejtik, az angolban azonban csak részlegesen zöngétlenítve. De ez nekünk nem okoz különösebben nagy problémát, hiszen ebben a tekintetben a magyar és az angol ugyanúgy viselkedik, bár ezzel nem mindenki ért egyet. Próbáljuk csak meg kiejteni a méz szavunkat: ha jól figyelünk, érezhetjük, hogy a hangszálak rezgése előbb abbamarad, mint befejeznénk a /z/ ejtését. De persze messze nem lesz belőle mész.

A részleges zöngétlenedést az adott hang szimbóluma alá vagy (ha ott nem fér el) fölé helyezett kis karika jelzi: pl. [d̥], ill. [g̊], ami viszont nem mindegyik betű­típussal jelenik meg rendesen. Mivel a zöngétlenedés nem fonémikus, ezért csak a fonetikus átírásban jelenik meg, a fonémikusban nem: has [hæz̥] /hæz/, ház [haaz̥] /haːz/. Ha nincs szünet, nincs zöngétlenedés: has an [ˈhæz ən] /ˈhæz ən/.

(Részleges zöngétlenedés nem csak szünet előtt fordulhat elő, de erről egy későbbi posztban bővebben lesz még szó.)

A szünet előtti részleges zöngétlenedés tehát nem is különbség az angol és a magyar között, de egyrészt be kellett mutatnom, hogy mi fán terem a részleges zöngétlenedés, másrészt kevesen gondolnák, hogy ez a magyart is jellemzi.

Unreleased zárhangok

Ez a kiejtési mód az angol zárhangokra jellemző, zöngétlenekre és zöngésekre egyaránt: szünet előtt, vagy más, azonos helyen képzett mássalhangzó előtt a zárhang képzésére beáll ugyan a nyelv (ill. az ajkak), de a zár hirtelen felengedése elmarad (innen ered az unreleased elnevezés), így a zárhangokra jellemző felpattanó hangot nem, vagy csak alig lehet hallani. A zöngés mássalhangzók esetében ehhez a tulajdonsághoz az előbb bemutatott részleges zöngétlenedés is párosul. Az unreleased mássalhangzók jelölése szintén csak fonetikus átírásban történik meg, és a mássalhangzó fölé/mögé tett "sarok" utal rá (feltéve, hogy a betűkészlet lehetővé és jó helyre teszi): pl.: hat [hæt ̚] /hæt/, mad [mæˑd̥ ̚] /mæd/, back [bæk ̚] /bæk/.

Hehezetes mássalhangzók

A szünet utáni vagy hangsúlyos szótag elején álló zöngétlen zár- és zár-réshangokat hehezettel, azaz egy kísérő /h/-val ejtik az angolban. Ezt is csak fonetikus átírásban jelölik: vagy egy normál /h/-val, vagy egy felső indexbe tett kis /h/-val: /ʰ/, pl. cat [khæt ̚ vagy kʰæt ̚] /kæt/. Az utóbbi az IPA szabvány.

Szótagalkotó mássalhangzók

A magyarral szemben az angolban nemcsak magánhangzók, hanem bizonyos mással­hangzók (egész pontosan az /l/, az /n/ és esetenként az /m/) is alkothatnak önmagukban szótagot – rendszerint akkor, amikor a /t, d, s, z/ hangok egyikét követik. Ha jól megnézzük, akkor ezeket a hangokat (az /m/-et kivéve) mind nagyjából ugyanott képezzük: a fogmeder mögött. Így ha a /t, d, s, z/ hangok után /l/ vagy /n/ jön, akkor gyakorlatilag a nyelv végig érintkezik a fogmederrel, ezért a kettő között nincs, nem lehet magánhangzó, hisz annak ejtésekor a nyelv nem érhetne hozzá semmihez. (Az említetteken kívül US-ben az /ɹ/ is gyakran alkot önálló szótagot, de csak mint allofón.) A szótagalkotó mássalhangzókat legalább háromféleképpen szokták jelölni:

• [ ɫ̩] [n̩] [ ɹ̩] [m̩] – egy aprócska függőleges vonal a mássalhangzó alatt (feltéve, hogy a betűkészlet jó helyre teszi)
• /(ə)l/ /(ə)n/ /(ə)m/ – egy zárójelbe rakott /ə/ előzi meg a mássalhangzót
• /^əl/ /^ən/ /^əm/ – egy felső indexbe rakott /ə/ előzi meg a mássalhangzót

Az IPA szabvány jelölése az első, ezért én is azt fogom használni. Fontos tehát, hogy a handle szó kiejtése, pl. nem [hændl], nem [ˈhændlə], de nem is [ˈhændəɫ], hanem [ˈhænd ̚ɫ̩].

A mássalhangzók hossza

Az angol mássalhangzókról érdemes tudni, hogy még akkor is csak egyet ejtenek belőlük, ha kettőt írnak (pl.: swimmer). Hosszan ejtett mássalhangzóval csak szóösszetételek határán találkozhatunk: pl. unnatural.

A magán- és kettőshangzók hossza

Az angolban vannak rövidnek és hosszúnak tekintett magánhangzó fonémák, ill. kettős­hangzók is, a kiejtésük hosszát azonban befolyásolja hangsúlyos szótagban a közvetlenül utánuk következő mással­hangzó, pontosabban annak zöngéssége: ugyanazt a magán- vagy kettős­hangzót hosszabban ejtik zöngés, mint zöngétlen mással­hangzó előtt. Mivel tehát a hang­környezet határozza meg a hang tényleges hosszát, így allofónnak tekinthetőek, ezért ez is csak fonetikus átírásban jelenik meg. Az alaphang másfél- ill. két­szeres hosszát a karakter után tett egy ill. két ponttal (pontosabban apró háromszöggel) jelölik, így a hangok hosszát matematikailag így lehetne felírni: [ɔ] < [ɔˑ] < [ɔː].

A hosszú és rövid hangok azonban eltérően viselkednek, hiszen a hosszú hangok nem nyúlhatnak még tovább, a rövidek meg nem válhatnak még kurtábbá.

Ezért az eleve rövid magánhangzók megnyúlnak szóvégi zöngés mássalhangzó előtt (még ha az zöngétlenített is): sad [sæˑd̥ ̚] /sæd/, lab [læˑb̥ ̚] /læb/; viszont zöngétlen előtt nem változnak: sat [sæt ̚] /sæt/, lap [læp ̚] /læp/.

Az eleve hosszú hangok és a kettőshangzók első hangjai pedig kissé megrövidülnek zöngétlen mással­hangzó vagy hangsúlytalan hang ill. szótag előtt: brought [bɹɔˑt ̚] /bɹɔːt/, face [fEɪs] /feɪs/, payable [ˈpʰEɪəbɫ̩] /ˈpeɪəbl̩/; viszont zöngés mással­hangzó (még ha az zöngétlenített is) vagy szünet előtt nem változik a hosszuk: broad [bɹɔːd̥ ̚] /bɹɔːd/, pay [pʰEˑɪ] /peɪ/, phase [fEˑɪz̥] /feɪz/.

(Az nézőpont kérdése, hogy a kettős­hangzók megrövidülnek-e zöngétlen mással­hangzó előtt, vagy inkább megnyúlnak zöngés mással­hangzó és szünet előtt, mivel a hosszukat fonéma szinten nem jelölik, ugyanakkor mindenképpen hosszabb ideig tart a két hang kiejtése, mint a rövid magán­hangzóké. Azért soroltam őket mégis a hosszú magán­­hangzókkal egy csoportba, mert több más tulajdonságukban is azokkal mutatnak egyezést, nem a rövidekkel.)

Akkor most lássuk, hogyan áll össze a kép a kirakós eddigi darabkáiból: a szóvégi zárhang unreleased, ráadásul még részlegesen zöngétlenedik is, így a gyakorlatlan fülnek okozhat egy kis nehézséget a hallott hang azonosítása, zöngésségének meghatározása. Cserébe azonban segítségünkre siet a zárhang előtti magán­hangzó, hiszen annak hossza utal az utána következő mással­hangzó zöngésségére. Tehát amit a részleges zöngétlenedés "elvesz", azt a magánhangzó­nyúlás/-rövidülés vissza­adja, pl. bat [bæt ̚] /bæt/, ill bad [bæˑd̥ ̚] /bæd/.

Az angol szóhangsúly

Az angol még abban is eltér a magyartól, hogy nemcsak a szavak első szótagja lehet hang­súlyos, hanem bármelyik. Persze azt nem mi döntjük el, hogy melyik szótagra tesszük a hang­súlyt – ezt a kiejtéssel együtt kell meg­jegyeznünk. Sőt, a hang­súlynak még jelentés-meg­kü­lön­böz­te­tő szerepe is lehet. Az angolban ugyanis sok olyan szó van, amely lehet névszó (főnév, mellék­név) és ige is (pl.: record, present, refuse), a két csoportnak azonban eltérő lehet a kiejtése: általában az ilyen névszóknak az első szótagja hang­súlyos, míg az igéknek a második. A magán­hangzók kiejtését pedig erősen befolyásolja, hogy hang­súlyosak-e vagy sem.

A három szótagnál hosszabb szavak esetén gyakran jelenik meg másodlagos hang­súly is a szavakban, mely erősségét tekintve félúton áll a hang­súlytalan és a hang­súlyos között. Helyét tekintve állhat a fő­hang­súly előtt vagy után is, de rendszerint van köztük legalább egy hang­súlytalan szótag. Bizonyos esetekben a másodlagos hang­súly megjelenése is függ a szófajtól. A separate szónak például az első szótagjára esik a fő­hang­súly, névszóként mindkét maradék szótagja hang­súly­talan; igeként azonban az utolsó szótag kap egy mellék­hang­súlyt, amitől így a kiejtett hang is megváltozik, nem csak az erőssége: fő­névként, mellék­névként – /ˈsɛpəɹət/, igeként – /ˈsɛpəˌɹeɪt/.

Az angol szavak közelsége

Az angol esetében különösen fontos a pontos kiejtés, mivel az angol szavak "közelebb" vannak egymáshoz, mint pl. a magyar szavak. Ha fellapozunk egy angol szótárt, láthatjuk, hogy nagyon sok angol alapszó csupán egy szótagból áll, és 2–4 hangból. Ugyanakkor az angolban több beszéd­hang van (főleg magánhangzóból van nagyobb választék), mint a magyarban. Vagyis míg egy-egy szó kevés hangból áll, a tartalmazott hangok változatosabbak, mivel szélesebb hang­palettáról kerülnek ki. Így ha egy szóban egy hangot kicsit másképp ejtünk, jó eséllyel akaratlanul (és számunkra észrevétlenül) is egy másik, létező szóhoz jutunk – na, így értem, hogy "közelebb" vannak egy­máshoz. Ezt a közelséget remekül példázza az alábbi szósor, mely tagjai csak a második hangban térnek el egymástól, és majdnem mindnek van jelentése is: bad, bed, bayed, bid, bead, bod(y), bud, baud, bide, bowed, bode, Boyd, bird, Bud(dha), booed, továbbá bizonyos nyelvjárásokban: bared, beard, boored.

Legközelebb belemerülünk az angol magán­hangzók megismerésébe, azt követően pedig a mással­hangzókéba.