Mire lehet használni és mire nem? Alkalmas arra, amire kitalálták? De mire ta­lál­ták ki egyáltalán? És mire használják ma? A képzett hangokat vagy a hallott han­go­kat jelöli? Szubjektíven objektív elemzés következik gondolatébresztő cél­zat­tal – el­ső­sor­ban a magánhangzók jelöléséről.

Az IPA jelölés

Az IPA egyrészt az Inernational Phonetic Association nevű szervezet rö­vi­dí­té­se, másrészt az általuk kidolgozott és International Phonetic Alphabet-nek el­ne­ve­zett ábécéé. Az „IPA jelölés” – értelemszerűen – az utóbbira vonatkozik, a to­váb­bi­ak­ban az IPA alatt az ábécét kell érteni.

Az IPA a magánhangzókon és mássalhangzókon kívül tartalmaz kü­lön­fé­le mel­lék­je­le­ket is, melyekkel az alaphangok kiejtését lehet módosítani, pl. le­het je­lez­ni, hogy egy hang kissé zártabb vagy nyíltabb (pl. [e̝], [e̞]), szó­tag­al­ko­tó (pl. [n̩]), orrhangon ejtett (pl. [ã]), meg még egy párat.

Magánhangzók

A magánhangzókról tudjuk, hogy a minőségük a nyelv vízszintes és függőleges helyzetétől, továbbá az ajkak kerekítettségétől függ. A nyelv moz­gá­sá­nak fizikai (biológiai) korlátai meghatároznak egy hangteret, melyen belül a nyelv gya­kor­la­ti­lag bármilyen pozíciót felvehet. Ezt a hangteret szokták sematikusan az IPA ma­gán­hang­zó-táblázatával szemléltetni, melynek alapjait bő egy évszázaddal eze­lőtt rakták le.

Meghatározták ugyanis a hangtérnek a sarokhangjait, vagyis azokat a han­go­kat, melyek képzéséhez a nyelvet a lehető legelőbbre/-hátrébb és leg­fel­jebb/-lejjebb kell állítanunk  a szájüregben. A legzártabb és legelőbbre képzett hangot [i]-vel, a leg­zártabb és leghátrébb képzettet [u]-val, a legnyíltabb és leghátrébb kép­zet­tet [ɑ]-val, míg a legnyíltabb és legelőbbre képzettet [a]-val kezdték el je­löl­ni. A négy sarokhang kirajzol egy négyszöget, melynek elülső és hátulsó ol­dal­vo­na­lai mentén további két-két, egymástól hangzásilag azonos távolságra lévő pon­tot (hangot) határoztak meg, így került be elöl az [a] és az [i] közé az [ɛ] és az [e], hátul pedig az [ɑ] és az [u] közé az [ɔ] és az [o]. Ez a nyolc hang al­kotja az ún. kardinális hangok elsődleges csoportját, melyek arra szolgálnak, hogy a nyel­vek­ben előforduló magánhangzókat hozzájuk lehessen viszonyítani.

Amint látjuk, a táblázat már itt elvesztette következetességét, hiszen a sa­rok­han­gokat a képzési helyük, azaz a beszélő által végzett artikulációjuk alapján határozták meg; míg a közbülsőket a hall­ga­tó által érzékelt hangzásuk alapján. A hallott hangok és az azokat előidéző artikulációk közti eltérések azon­ban nem feltétlenül arányosan változnak, tehát ha két-két hang között ugyan­ak­ko­ra hangzásbéli különbséget észlelünk, attól még nem biztos, hogy azo­kat a nyelv ugyanakkora elmozdulásai idézték elő, vagyis a képzés és az észlelés nem ará­nyo­san vál­to­zik. Az, amit a beszélő pro­du­kál, és az, amit a hallgató észlel, kü­lön-külön mérv­adó – a kettő keverékére vi­szont egy meg­le­he­tő­sen öszvér vi­szo­nyí­tá­si rend­szert eredményez.

Az IPA magánhangzó-négyszöge

Grafikus ábrázolás

A beszédhangokat nem csak szövegesen, fonetikus ábécével lehet megje­le­ní­te­ni, hanem grafikusan is, hiszen a magánhangzó-négyszög, még ha se­ma­ti­ku­san is, de az emberi száj­üre­get áb­rá­zol­ja oldalnézetben, melyben a ma­gán­hang­zók képzési helyét, azaz a nyelv pozícióját nagyságrendekkel pon­to­sab­ban be le­het jelölni, mint bármilyen fonetikus átírás mellékjeleivel. Illetve az IPA ese­té­ben csak be le­het­ne jelölni, ha tiszta viszonyítási rendszer lenne, de nem az. Emiatt a négy­szög­be berajzolt „képzési” helyeket nem lehet megfeleltetni tény­le­ges kép­zé­si helyeknek, így ezt az elvben nagy pontosságot nyújtó jelölési módszert az IPA a gyakorlatban nem tudja kihasználni. Illetve tudja használni, és használják is, de mint tud­juk: minden mérés ill. megfigyelés csak annyira le­het pontos, amennyire a hasz­nált viszonyítási/jelölési rendszer lehetővé teszi…

Már ebből is látszik, hogy az első bekezdésben feltett kér­désre – miszerint a fo­ne­ti­kus jelek a képzett hangot vagy a hallott hangot je­lö­lik-e – nem lehet egyértelmű választ adni. Persze mondhatjuk azt, hogy mind­ket­tő­re hasz­nál­ha­tó, de ez egy kicsit olyan, mintha egy vonalzón csak az lenne biztos, hogy a két vé­ge 20 cm-re van egymástól, de az osztásközök szélessége változó lenne. Tegyük fel, hogy egy 14 cm-es távolságot szeretnék valamire rájelölni: melyik vonáshoz, vagy melyik kettő közé tegyük a jelölést? Vagy ha két pont 12 osztásnyira van egymástól, akkor valójában hány centi köztük a távolság?

Milyen messze van egymástól a két kék pötty?

Egy ilyen vonalzó arra persze használható, hogy egyeneseket húzkodjunk vele, de méréseket és számításokat senki sem akarna alapozni rá.

További magánhangzók

Később az IPA magánhangzó táblázatát további közbülső hangokkal egé­szí­tet­ték ki (pl. [ə], [ɜ], [ɐ], [æ], [ʊ]), hogy elősegítsék többek közt az angol nyelv ki­ej­té­sé­nek leírását is. Érdekes, vagy inkább érthetetlen módon azonban nem ve­zet­tek be önálló jelölést a világ nyelveinek (köztük a magyar) egyik leggyakoribb ma­gán­hang­zó­já­nak, a nyílt-centrális (azaz a magánhangzó-négyszög alsó vo­na­lá­nak közepén álló) „á”-nak a jelölésére, mondván: azt ki lehet fejezni az elül­ső-nyílt hang cent­ra­li­zá­lá­sá­val, azaz a karakter fölé helyezett két ponttal is: [ä]. Ugyan­akkor szük­sé­ges­nek érezték, hogy az angolon kívül alig valamelyik má­sik nyelv­ben előforduló [ɜ] hang saját szimbólumot kapjon – ott valamiért el­ve­tet­ték az [ä] jelölés elvét követő [ ɛ̈ ] használatának lehetőségét. Vajon azért, mert a ké­szí­tők jobban szem előtt tartották az angolt, melyben az [ɜ] létezik, az [ä] viszont önállóan nem?

Ezzel a döntéssel azonban belekódoltak egy újabb következetlenséget és félreértésre okot adó elemet a rend­szer­be, hiszen csak idő kérdése volt, hogy a nyelvészek a gyakori [ä]-t kezdjék el jelölni a sima [a]-val, mivel a sarokhang [a] jóval ritkábban fordul elő a világ nyel­vei­ben, így innentől kezdve az [a] hol a sarok- vagy ahhoz közeli, hol a cent­rális, magyar á-szerű han­got jelölte és jelöli. Ennek következtében sokan él­nek abban a tévhitben, hogy pl. a magyar, német, spanyol, olasz [a] hang elöl kép­zett, hiszen a magán­hangzó-négy­szög balalsó sar­ká­ban látják ezt a jelet – de a látszat csal: az a jel nem az a jel…

Összesen 28 magánhangzót tartalmaz az IPA ábécé. Ahhoz, hogy pontosan lehessen jelölni egy-egy beszédhangot, egyszerre több mellékjellel is el kéne lát­ni a tartalmazott magánhangzókat, ami nem­csak az olvasást nehezíti meg (amel­lett, hogy a betűtípusok sem biztos, hogy képesek egyáltalán helyesen meg­je­le­ní­te­ni őket), hanem szembemegy az IPA egyik irányelvével is: lehetőség sze­rint minél kevesebb mellékjelet kell hasz­nál­ni. A megoldás a magánhangzó-szim­bó­lu­mok számának emelése lenne, az­az a hangtér felosztásainak számát ké­ne növelni.

Mássalhangzók

Az IPA kevesebb, mint száz mássalhangzót jelölő szimbólumot különböztet meg, ami elég kevésnek tűnik ahhoz képest, hogy az ember által képezhető és meg­kü­lön­böz­tet­he­tő mással­hangzók száma közelebb áll az ezerhez. Persze mel­lék­je­lek halmozásával lehet százból ezret csinálni, de az sem az írást, sem az ol­va­sást nem teszi kényelmesebbé.

A jelölést az is nehezebbé teszi, hogy a magánhangzókkal szemben a más­sal­hang­zó­kat nem lehet egy a szájüreget ábrázoló táblázatba rendezni, mivel azon leg­fel­jebb csak a képzés helyét lehetne jelezni, a módját (zár-, zár-rés-, rés-, per­gő­hang, stb.) viszont nem. Sőt, még a képzés helyét sem lehetne pontosan meg­adni, hiszen sok mássalhangzó képzésekor nem csak egy helyen van szű­kü­let/zár a szájüregben, pl. a [w] képzésekor a nyelv háta a lágyszájpadlásnál okoz szű­kü­le­tet, miközben az ajakkerekítés miatt az ajkaknál is összeszűkül a kiáramló le­ve­gő útja. A mássalhangzók pontos képzési helyét és módját emiatt nem lehet a magánhanzókhoz hasonlóan grafikusan ábrázolni, így vagy maradnak a ké­nyel­met­len mellékjelek, vagy lényegesen ki kell bővíteni a mássalhangzó-szimbólumok kész­le­tét.

Fonetikus vagy fonémikus ábécé az IPA?

A fonetika az emberi beszédhangok képzésével foglalkozik, tehát az egyes nyelvek fölött, vagy ha úgy tetszik, alatt áll: minden nyelv minden nyelv­já­rá­sa ugyanarról a jócskán ezer fölötti számú beszédhangot tartalmazó palettáról hasz­nál né­hány tu­ca­tot, melyek bizonyos elemei persze egy-egy fonéma al­lo­fón­jai, azaz ki­ej­té­si vál­to­za­tai. Ebből a hang­kész­let­ből a ma­gán­hang­zók száma nyel­ven­ként többnyire húsz-harminc alatt marad – ennyit még az IPA táblázat is képes meg­kü­lön­böz­tet­ni. De mi van akkor, ha két nyelv­já­rás kiejtését sze­ret­nénk össze­ha­son­lí­ta­ni? És ha két külön nyelv egy-egy nyelv­já­rá­sáét – mondjuk egy ma­gyar–angol kétnyelvű ember kiejtését sze­ret­nénk le­ír­ni, amikor angolul és ami­kor ma­gya­rul beszél?

Akkor bizony gondban vagyunk: a magyar hat és az angol hot szó brit angol sze­rin­ti átírására pél­dá­ul ugyanazt az [ɒ] jelölést szokták használni, pedig nyil­ván­va­ló az eltérésük, és ezen sokat a mellékjelek használata sem segít. Az IPA ma­gán­­hang­zó-négy­szög pe­dig a már említett keverék mivolta miatt nem al­kal­mas a hangok kép­zé­si/észlelési helyének pontos ábrázolására, így vonjuk le a vég­kö­vet­kez­te­tést: az IPA ábécé precíz fonetikai átírásra al­kal­mat­lan, mi­vel kép­te­len visszaadni a beszédhangok valós különbségeit.

Ez persze nem újdonság: az IPA ábécé használati javaslata szerint csak a je­len­tés­meg­kü­lön­böz­te­tő sze­re­pet betöltő hangok jelölésére ajánlják, más szóval: fo­né­mi­kus­nak. Hogy ak­kor mit keres az elnevezésben a phonetic szó? Bizonyára bő­vebb, hangtani (a fonetikát és a fonológiát is magába foglaló) értelemben hasz­nál­ják. És mi szükség volt a sarokhangokra, mint viszonyítási pontokra, ami­kor a fo­né­ma nem is egy konkrét beszédhang? Akkor viszont az IPA jelölés­rend­sze­rét a megalkotói mégiscsak fonetikusnak szánták – arra azonban a jelenlegi formájában nem al­kal­mas.

Legfeljebb tehát fonémikus átírásra alkalmas az IPA, mivel az, hogy egy fonémát milyen szimbólummal jelölünk, szinte mindegy, hiszen nem konkrét be­széd­han­got fejez ki – ennyiből jelölhetnénk akár vonalkóddal is. Persze sokkal több értelme van olyan ka­rak­ter­rel jelölni, ami utal az azt realizáló be­széd­hang­ra (vagy az egyikre a le­het­sé­ges allofónok közül), legalább megközelítőleg. Ezért a hat-ot és a hot-ot is írhatjuk fo­né­mi­ku­san /hɒt/-nak, már csak azért is, mert a fonémikus jelölés min­dig csak egy-egy nyel­ven belül értelmezhető, így az elő­for­du­ló azonos ka­rak­te­rek­nek nincs sok je­len­tő­sé­ge – csak nem szabad elfelejteni, hogy az azonosan jelölt fonéma szá­mot­te­vő­en eltérő képzésű beszéghangokat is takarhat.