Pár hete leírtam a személyes véleményem Budapest nevének kiejtéséről Ná­das­dy Ádám hasonló témájú cikke kapcsán. Most egy másik írását fogom bon­col­gatni, de ezúttal szakmai szemmel, tárgyilagosan. A Modern Talking címet vi­se­lő cikk­so­ro­za­tá­ban foglalkozott egyszer azzal a kérdéssel, hogy miként vál­to­zott meg az elmúlt évszázadok során az angol „rövid u” (azaz pl. a lunch vagy a cut szó ma­gán­hang­zó­já­nak) kiejtése, és ennek következtében hogyan lett a lunch ej­té­se nálunk löncs. A levezetésébe azonban több ponton is hiba csúszott.

Nádasdy Ádámot nagy tudású nyelvésznek tartom, a magyar nyelvről írt kiváló meg­látásait mindenkinek csak ajánlani tudom. Sokan elfogadják és magukévá te­szik a nézeteit, egy idő után talán már fenntartások nélkül is, így amikor a szó­ban forgó löncsös cikket elolvassák, esetleg az abban leírtakat is kész­pénz­nek ve­szik, mondván ha Nádasdy írta, biztos úgy van…

A cikkben előforduló tárgyi tévedések azért is meglepőek, mert Nádasdy Ádám­nak a szakterületei közé tartozik a cikk hátteréül szolgáló angol hang­tan és nyelv­tör­té­net, ezért még inkább érthetetlen, hogyan tudott egy ilyen szakmai té­ve­dé­se­ket tartalmazó cikket kiadni a kezéből.

Szép történet vagy szakmai tények?

Tudom, Nádasdy Ádám cikke nem szakmabelieknek készült, így nem várható el, nem is lehetett célja, hogy szakmailag a lehető legpontosabban fogalmazzon. De a nyelvezeten és a jelölésrendszeren túl a tartalmat is mintha az olvasókhoz iga­zí­tot­ta volna: a té­nyek helyett egy kedves, kerek történetet kanyarintott a lunch szó magánhangzójának megváltozása köré, melyben levezette, hogy miért ej­tik a franciák (meg mi is) a lunch-ot löncsnek. A történet azonban a va­ló­ság­ból inkább csak ihletet me­rí­tett, mint­sem azt tükrözte volna. Talán úgy vél­te, ez job­ban fog tetszeni vagy ért­he­tőbb lesz az ol­va­sók­nak, mintha csak a té­nye­ket ír­ta volna le. Értem én és egyet is értek azzal, hogy a száraz té­nye­ket könnyen emészt­he­tő for­má­ban kell tá­lal­ni, de az azért kérdéses, hogy ehhez a tényeken sza­bad­-e annyit változtatni, hogy végül tévútra vigyék az olvasókat.

Persze az is lehet, hogy szó sincs arról, hogy Nádasdy szándékosan meg­vál­toz­tat­ta volna a tényeket, hanem csak azt írta le, ami a meggyőződése, amit igaz­nak vél – ez esetben viszont téves az el­gon­do­lá­sa.

Tények és cáfolatok

Röviden összefoglalom a cikkének a kifogásolt részét, megtartva az ő jelölés­rend­sze­rét.

Azt írja, a lunch szó középkori ejtése [luncs] volt, majd az [u]-ból [ö]-szerű hang lett: [löncs], mely ejtés Amerikában a mai napig fennmaradt, Angliában azon­ban tovább mozdult egy [a]- vagy [á]-szerű hanggá: [lancs]. Kivételként em­lí­ti a surf-höz hasonló szavak csoportját, melyeket ma mindenhol [ö] hang­gal ej­te­nek: [szörf]. Majd azzal folytatja, hogy a franciák a lunch szót az akkori an­gol kiejtést híven utá­noz­va [löncs]-ként vették át, akiktől aztán mi is így ta­nul­tuk el.

Lássuk, mi a probléma ezekkel a kijelentésekkel.

Jelölésrendszer

Bár a cikk 2003-as íródásakor már bőven megvolt a technikai lehetőség az IPA jelölések használatára a pontosabb kiejtések megadásához, de a célközönséget fi­gye­lem­be véve érthető, hogy a pre­cízebb jelölés helyett inkább a magyar be­széd­han­gos közelítés használatát választotta Nádasdy. Ez viszont azt ered­mé­nyez­te, hogy mind a lunch egy­ko­ri és mai amerikai, mind a surf ki­ej­té­sé­nek át­írá­sá­ban ugyan­azt az [ö] betűt hasz­nál­ja, ami azt a benyomást kelti a fi­gyel­mes ol­va­só­ban, hogy a két szóban azo­nos han­got ejtenek Amerikában: [löncs, szörf]. Ezt a bor­zasz­tó­an nagy félre­ve­ze­tést el­ke­rül­het­te volna a szerző, ha a lunch-ot a meg­té­vesz­tő [löncs] helyett a tényeknek megfelelő hanggal írta vol­na át (lásd később) – igaz, ez esetben a cikke kerettörténetét is hozzá kellett volna iga­zí­ta­nia. De leg­alább nem mosott volna össze két külön­álló fonémát, és a szak­mán be­lü­li­ek­nek sem támadhatott volna az az ér­zé­se, mintha Ná­das­dynak hé­za­go­sak len­né­nek az is­me­re­tei a mai angol nyelv ten­ge­ren­tú­li ki­ej­té­sé­ről. És még az ol­va­só­kat sem ej­tet­te volna tévedésbe.

Jóhiszeműen mondhatjuk, hogy Nádasdy csak figyelmetlenségből használta két különböző hang átírására ugyanazt az [ö] jelölést. De tárgyilagos hozzáállással az a nem túl valószínű le­he­tő­ség sem zárható ki, hogy Nádasdy tény­leg azo­nos­nak hiszi a két han­got, bár erre vonatkozóan semmiféle ki­je­len­tést nem találunk a cikkben – de cá­fo­la­tot sem.

Tény, hogy vannak olyan egynyelvű szótárak, melyek ugyanazt a karaktert hasz­nál­ják a két fonémára, de ezek a kiejtési jelmagyarázatban fel­ szokták tün­tet­ni, hogy más hangot jelöl a karakter, ha [r] követi. Az internetes Merriam–Webster szótár pl. a lunch-ra \ˈlənch\-ot (/lʌnʧ/), a surf-re \ˈsərf\-öt (/US sɜːɹf; GB sɜːf/) ad meg, de jelzi, hogy az \ˈə\ és az \ər\ nem ugyanazt a han­got tar­tal­maz­za – miként a ma­gyar s és sz sem ugyan­az­zal a hanggal kezdődik, pe­dig ugyanaz a betű sze­re­pel mindkettőben. Nádasdy ilyen kitételt nem tett.

Az viszont, hogy szerinte a lunch szót [löncs]-nek ejtik Amerikában (azaz úgy, vagy nagyon hasonlóan, mint a franciák), még jó­hi­sze­mű­en sem tekinthető más­nak, mint szakmai té­ve­dés­nek vagy a tények szán­dé­kos eltorzításának. Gon­dol­junk csak be­le: a kiejtéseket az átírásában nem francia, hanem magyar be­széd­han­gok­kal kö­zelítette, így ezek szerint ő a kérdéses hangot a magyar ö hanggal tart­ja a leginkább rokoníthatónak, pedig könnyen találhatunk alkalmasabb je­löl­tet is. Rögtön meglátjuk, miért.

Hogy alakult a múltban a lunch magánhangzójának kiejtése?

Nádasdy Ádám helyesen írta cikkében, hogy a lunch szóban a középkorban [u] (IPA jelöléssel inkább [ʊ]) hang szerepelt: [luncs] /lʊnʧ/. Majd elmélete szerint ennek a hátul képzett hangnak a képzési helye jelentősen előbbre csúszott és jó­val nyíl­tab­bá vált, így ö-szerű hanggá változott a kiejtése: [löncs]. Még ké­sőbb pe­dig – irányt váltva – hátrafelé mozdult el a hang képzési helye és eköz­ben még nyíl­tabb lett, így aztán mára Dél-Anglia bizonyos részein  a- ill. á-szerű [ɐ] hanggá változott: [lancs] /lɐnʧ/.

Ezt a fonémát azonban rendszerint /ʌ/-val szokták je­löl­ni (/lʌnʧ/), részint ha­gyo­mány­tisz­te­let­ből, részint azért, mert a fonéma kiejtése ugyan már nem min­den­hol [ʌ], de sok he­lyen még mindig az, ezért a fonémikus átírásban nem álltak át az /ɐ/-ra. Már itt látszik, hogy sán­tít Nádasdy leírása a fonéma fejlődési út­vo­na­lá­ról: a lunch kiejtésének érintenie kellett az a-szerű [ʌ] hangot, kü­lön­ben hogyan tudnák azt hagyományos jelölésnek tekinteni.

Lehet, hogy Nádasdy az ö-szerű [ö]-vel erre az [ʌ] hangra utalt, de ez a ma­gyar fülnek sokkal inkább a-szerűnek hangzana, ezért a magyaros át­írás­ban valószínűleg [ö] helyett [a]-val jelölte volna, így ezt a lehetőséget ki­zár­hat­juk.

Az is elképzelhető, hogy az [ɐ] hangot eredményező utolsó lépésbe közbülső mozzanatként bele­ér­tet­te az [ʌ]-t is, ez viszont csak még jobban aláaknázza az ö-szerű hangot tar­tal­ma­zó elméletét. A lenti ábrán a vastag piros vonal szem­lél­te­ti a kérdéses fo­né­ma Nádasdy ál­tal leírt fejlődési útját: látható, hogy messze el­kerüli a meg­le­he­tő­sen hátul kép­zett [ʌ] hangot. Ahhoz, hogy azt is érintse, az [ö]-s állapotot kö­ve­tő­en a vékonyabb piros vonal mentén egy jó nagy – az ajak­ke­re­kí­tés el­vesz­té­sét is jelentő – ki­té­rőt kellett tennie a fonémának a fej­lő­dé­se so­rán, már­pedig ilyen cikk-cakk­ban szin­te biztosan nem vándorolt a kép­zé­si he­lye. (Mivel Nádasdy pon­to­san nem ha­tá­roz­ta meg az átmeneti [ö] hangot, ezért azt va­la­hol az ö-szerű han­gok te­rü­le­tén tüntettem fel.)

Lényegesen nagyobb a valószínűsége, hogy ezt a bizonyos ö-szerű hangot so­ha nem érintette a fonéma a fejlődése során, így nem kellett többször is hátul kép­zett­ből elöl/középen képzett hanggá válnia, és fordítva. Ehelyett inkább elő­ször elvesztette az ajakkerekítést, majd – ahogy a következő ábra szemlélteti – fo­ko­za­to­san egyre nyíltabbá és né­mi­leg előrébb képzetté vált, így lett belőle az Egye­sült Ál­la­mok és Anglia egyes te­rü­le­te­in ma is használt [ʌ]. De más táj­egy­sé­ge­ken pár évtizeddel ezelőtt még egy lépés bekövetkezett, amely so­rán kö­zé­pen kép­zett [ɐ]-vá vált.

Az angol nyelvjárások közt bőven találunk olyanokat, melyekben ez a fo­né­ma nem ment végig a teljes vál­to­zási folyamaton, így ezekben a lunch-ot ma is az utób­bi útvonal mentén el­he­lyez­ke­dő hangok egyikével ejtik – Észak-Angliában még u-szerűen is. De ö-szerű han­gos ejtést talán még a legeldugottabb angol fa­lu­ban sem találunk, ami me­gint ­csak arra enged következtetni, hogy – Ná­das­dy ál­lí­tá­sá­val szemben – soha sehol nem ejtették ezt a fo­né­mát ö-szerű hang­gal.

Mit hallottak a franciák?

A franciák ma jellegzetes akcentussal beszélik az angolt, így Nádasdy gon­do­lat­me­ne­te alapján joggal ve­tőd­het fel bennünk a kér­dés: vajon évszázadokkal ezelőtt még törekedtek arra, hogy híven utá­noz­zák az an­gol­ból átvett szavak ko­ra­be­li ki­ej­té­sét? Ez elég va­ló­szí­nűt­len­nek tű­nik, rá­adá­sul ahogy az iménti al­fe­je­zet­ben is lát­tuk, az angolok vélhetően so­ha nem ejtették a lunch-ot ö-szerű hang­gal, így Ná­das­dy felvetése, miszerint a franciák ö-zése a híven átvett ki­ej­tés ered­mé­nye len­ne, meg­ala­po­zat­lan­nak tű­nik.

Az ellenben szinte teljesen biztos, hogy az angol nyelv /ʌ/ fo­né­má­ját a fran­ci­ák a sa­ját anya­nyel­vük­ben létező ö-szerű [œ] hangnak érzékelték, de ebből per­sze egyáltalán nem kö­vet­kezik, hogy az an­go­lok is [œ]-nek ej­tet­ték vol­na. Ez az /ʌ/–[œ] megfeleltetés – ahogy Nádasdy is írja – ál­ta­lá­nos­sá vált a fran­ci­ák­nál, így lett náluk a club kiejtése is [klöb].

(Teljesen azonban nem illeszkedik a lunch a francia kiejtési szokásokhoz, hi­szen a benne lévő n nem tűnik el és okozza az előtte álló magánhangzó na­za­li­zá­ci­ó­ját, mint várható lenne (*/lœ̃ʃ/; hasonlóan, mint a francia un /œ̃/ ill. lundi /lœ̃ˈdi/), hanem na­za­li­zá­lás nélkül meg­marad /n/-nek: /lœnʧ/.)

Összegzés

A fentiek fényében, azt hiszem, nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy a lunch szót soha nem ejtették az angolok ö-szerű hanggal, így a franciák [löncs] ej­té­sé­nek az átvételkor kellett torzulnia. Az is biztos, hogy Amerikában sem ejtik ma úgy, ahogy a franciák, azaz [löncs]-nek, sokkal inkább [lancs]-nak, Dél-Ang­li­á­ban pedig [láncs]-nak – Ná­das­dy jelölésrendszerével közelítve őket. Ebből az is következik, hogy se­mmi­lyen angol nyelvterületen nem ejtik a surf-öt és a lunch-ot ugyanazzal a hang­gal, bármit is sugall Nádasdy írása.

UPDATE (2011-08-21): A kérdéses hang mai kiejtéséről írtam bővebben is az angol /ə/ és /ʌ/ kapcsolatáról szóló posztban.