Nemrég felmerült egy hozzászólásban, hogy az angolban két szomszédos szótaghoz tartozó magánhangzó közé milyen kötőhangok szúródnak be. Volt némi félreértés, most tisztázzuk!
Hiátus és kitöltés
A két szomszédos szótaghoz tartozó magánhangzók egymással hiátust alkotnak. Vannak olyan nyelvek, melyek nehezen viselik a hiátust és elkerülik a kialakulását egy mássalhangzó közbeékelésével, de vannak olyanok is, melyek jól elvannak vele.
A hiátuskitöltést gyakran a [j] és a [w] hang végzi, melyek közös tulajdonsága, hogy approximánsok, vagyis az [i]-nél ill. az [u]-nál valamivel magasabb, már hallható zajt keltő nyelvállással képződnek. Lényeges leszögeznünk, hogy a kitöltő hangok beszúródása nem szükségszerű, nem elkerülhetetlen. Gondoljunk csak bele: a szájüregnek van egy tartománya, a magánhangzótér, melyben a nyelv állásától függően képződnek a különféle magánhangzók, és melyen a mássalhangzók képzési területe értelemszerűen kívül esik. Ha tehát a nyelv elmozdul az egyik magánhangzó képzési helyétől egy másikéra, akkor közben nem hagyja el a magánhangzóteret, azaz nem tud ráállni egyik mássalhangzó képzési helyére sem. A hiátuskitöltésnek tehát nem anatómiai kényszer az oka, hanem sokkal inkább a hangok különválasztása, hogy nagyobb legyen köztük a kontraszt és emiatt esetleg könnyebb legyen őket felismerni.
Ez persze némileg bonyolítja a képzést, hiszen a két magánhangzó között nem a legrövidebb, egyenes úton halad a nyelv, hanem tesz egy kitérőt a magánhangzótéren kívülre is. Pl. az [ije] hangsorozatban a nyelv az [i] képzési helyétől először felfelé indul el, majd a [j]-t elérve elkezd süllyedni az [i]-nél is lejjebb képzett [e]-ig. Az [ie] esetén viszont a nyelv csak lefelé mozdul el.
Hiátuskitöltés az angolban
A hozzászólásokbeli beszélgetés abból indult ki, hogy egy /i/-t vagy /ɪi/-t követő magánhangzó elé beszúródhat egy [j] hang, egy /u/-t vagy /ʊu/-t követően pedig egy [w]. Eszerint az alábbi fonetikus átírások születnek:
- situation [ˌsɩʧμˈwEɪʃən] /ˌsɪʧuˈeɪʃən/
- react [US ɹiˈjækt; GB ɻ-] /ɹiˈækt/
- doing [ˈdʊuwɩŋ] /ˈdʊuɪŋ/
- seeing [ˈsɪijɩŋ] /ˈsɪiɪŋ/
Az előbbi gondolatmenetnek a szóhatár sem szab gátat:
- the end [ðiˈjEnd] /ði ˈɛnd/
- to east [tʰμˈwɪist] /tu ˈɪist/
- you ate [jμˈwEɪt (GB [-Et] is)] /ju ˈeɪt/
- you wait [jμˈwEɪt] /ju ˈweɪt/
- he earned [US hiˈjɹ̩ːnd; GB hiˈjɜːnd] /US hi ˈɜːɹnd; GB hi ˈɜːnd/
- he yearned [US hiˈjɹ̩ːnd; GB hiˈjɜːnd] /US hi ˈjɜːɹnd; GB hi ˈjɜːnd/
Amint látszik, az utóbbi két-két kifejezés kiejtése azonossá válik. Ezzel csak egy baj van: a valóságban nagyon is megkülönböztethető egymástól a you ate /ju ˈeɪt/ és a you wait /ju ˈweɪt/ ill. a he earned /hi ˈɜːɹnd/ és a he yearned /hi ˈjɜːɹnd/. Ez pedig arra enged következtetni, hogy a fenti kijelentés nem felel meg a valóságnak. Ássunk kicsit mélyebbre, hogy eldöntsük a kérdést.
Először is gondolkodjunk el azon, melyik szótaghoz tartozik a kötőhang. Mivel a beszúródó hang minősége az előtte álló hangtól függ, ezért kézenfekvőnek tűnhet, hogy egy szótagba tartozzanak, de ez egyrészt nem szükségszerű, másrészt mivel a [j] és a [w] hang csak szótag elején fordul elő az angolban, így ez alól csupán ezek a kötőhangok képeznének kivételt. Ez nem valószínű.
Ha viszont a következő szótaghoz tartoznak, mint ahogy a fenti példákban szerepel, akkor tényleg nem lehetne az utolsó kifejezéspárok tagjait megkülönböztetni egymástól. Feltéve, hogy valóban ugyanolyan [j] ill. [w] hang szúródik be az egyikbe, mint ami szerepel a másikban. Feltéve, hogy egyáltalán beszúródik valami.
Az /i/ és az /u/ fonémákat realizáló [i] ill. [μ] hang csak magánhangzó előtt, valamint szó végén és szóösszetétel határán fordul elő. Ha feltesszük, hogy befurakszik egy mássalhangzó az e két hangot követő magánhangzó elé, akkor egy csapásra indokolatlanná válik a két hang jelenléte, mivel azok csak közvetlenül magánhangzó előtt állhatnak, hiszen nem szóösszetételről beszélünk. Következésképp a fenti the end-ben ill. to east-ben az [i] ill. [μ] hang helyett [ə]-t kéne találnunk a [j] ill. [w] előtt, akárcsak a the year-ben ill. a the west-ben. De nem találunk. Még pedig azért nem, mert nem mássalhangzó, hanem magánhangzó követi őket. És azért követi őket magánhangzó, mert nem szúródik be semmiféle [j] vagy [w] közéjük.
Az angolban alapvetően nem történik hiátuskitöltés. Ne higgyük el, ha valahol ennek az ellenkezőjét olvassuk!
Jó, jó, de mi van a situ[w]ation-nel? Olyan sincs?
De igen, olyan van! Az ellentmondás csak látszólagos, van rá magyarázat.
Ha jól belegondolunk, az /ə/ hang elég ritkán fordul csak elő egy szón belüli másik magánhangzó előtt, főleg ha az még hangsúlyos is. Ilyen pozícióban rendszerint [i]-nek ejtett /i/-t vagy [μ]-nak ejtett /u/-t találunk, ám az utóbbi – főleg Amerikában – akár el is sorvadhat. Ha pedig elsorvad, akkor az éppen [ə]-t fog eredményezni, vagyis előállna az a ritka helyzet, hogy [ə] kerülne egy másik magánhangzó (vagy szótagalkotó mássalhangzó, pl. [ɫ̩]) elé. Ezt pedig a beszélők hajlamosak egy mássalhangzó, egész pontosan a [w] közbeékelésével feloldani.
Mivel az angolban a [w] sosem áll szótag végén, ezért ez a beszúrt hang a következő szótag elejére kerül, még akkor is, ha az a szótag hangsúlyos. A situation-ben épp ez történik.
- situation [ˌsɩʧəˈwEɪʃən, ˌsɩʧμˈEɪʃən] /ˌsɪʧuˈeɪʃən/
- annual [US ˈæņjəwɫ̩, ˈæņjμɫ̩; GB ˈæņjμɫ̩] /ˈænjuəl/
Akkor re[j]act is van?
Nem, olyan nincs! Mégpedig azért nincs, mert az /i/ nem sorvad el sem [ə]-vé, sem más olyan hanggá, ami a következő hanggal feloldásra szoruló hangsort hozna létre.
- react [US ɹiˈækt; GB ɻ-] /ɹiˈækt/
- happier [US ˈhæpiɹ̩; GB ˈhæpiɐ] /US ˈhæpiəɹ; GB ˈhæpiə/
Hát do[w]ing és see[j]ing?
Akik azt hallják, hogy ezekben a szavakban észlelhető valami hangminőségbeli változás az -ing előtt, jól hallják. Ebben a változásban semmi meglepő nincs azok számára, akik tisztában vannak azzal, hogy az /ʊu/ is és az /ɪi/ is kettőshangzó. Akik viszont tiszta magánhangzónak hiszik őket, nos ők azok, akik a tapasztalt hangváltozást – jobb híján – csak egy beszúródó [w] ill. [j] hanggal tudják megmagyarázni: [*ˈduːwɩŋ, *ˈsiːjɩŋ]. Pedig erről szó nincs: valójában csak az /ʊu/ [u]-ját ill. az /ɪi/ [i]-jét tévesztik össze a [w] ill. [j] hanggal.
- doing [ˈdʊuɩŋ] /ˈdʊuɪŋ/
- seeing [ˈsɪiɩŋ] /ˈsɪiɪŋ/
Mi a helyzet a beékelődő [ɻ] hanggal?
Azt tudjuk, hogy a britszerű nyelvjárások egyik jellemzője az, hogy a szóvégi /ɹ̣/-t csak akkor ejtik ki, ha a következő szótag magánhangzóval kezdődik, azaz tulajdonképpen kötőhangként (linking-r) funkcionál. Arról is volt már szó, hogy e beszélők akkor is ejthetnek [ɻ]-t, ha egyáltalán nem is szerepel a szó végén /ɹ̣/ – ezt nevezik beékelődő (intrusive) [ɻ] hangnak. Ezekben a nyelvjárásokban az /ɹ̣/ csak az /ɑː, ɔː, ɜː, ə/ fonémák egyikét követheti, ezért a fentiekben sorra vett esetekben nem bukkanhat fel. Amikor viszont felbukkan, akkor a szótagolásos posztban leírtak szerint tartozik a megelőző vagy a követő szótaghoz.
- saw it [GB ˈsσːɻɩt] /ˈsɔː ɪt/
A lényeg a lényeg
Az angol tehát azon nyelvek közé tartozik, melyek elviselik a hiátust. A [j] ill. [w] hangos hiátuskitöltés teóriája – a situation csoportjától eltekintve – feltehetően sajnálatos félrehallás és félreanalizálás eredményeként született meg.