Nemrég felmerült egy hozzászólásban, hogy az angolban két szomszédos szó­tag­hoz tartozó magánhangzó közé milyen kötőhangok szúródnak be. Volt némi fél­re­ér­tés, most tisztázzuk!

Hiátus és kitöltés

A két szomszédos szótaghoz tartozó magánhangzók egymással hiátust al­kot­nak. Vannak olyan nyelvek, melyek nehezen viselik a hiátust és elkerülik a ki­ala­ku­lá­sát egy mássalhangzó közbeékelésével, de vannak olyanok is, melyek jól el­van­nak vele.

A hiátuskitöltést gyakran a [j] és a [w] hang végzi, melyek közös tulajdonsága, hogy approximánsok, vagyis az [i]-nél ill. az [u]-nál valamivel magasabb, már hall­ha­tó zajt keltő nyelvállással képződnek. Lényeges leszögeznünk, hogy a ki­töl­tő hangok beszúródása nem szükségszerű, nem elkerülhetetlen. Gondoljunk csak bele: a szájüregnek van egy tartománya, a magánhangzótér, melyben a nyelv állásától függően képződnek a különféle magánhangzók, és melyen a más­sal­hang­zók képzési területe értelemszerűen kívül esik. Ha tehát a nyelv elmozdul az egyik magánhangzó képzési helyétől egy másikéra, akkor közben nem hagyja el a magánhangzóteret, azaz nem tud ráállni egyik mássalhangzó képzési helyére sem. A hiátuskitöltésnek tehát nem anatómiai kényszer az oka, hanem sokkal in­kább a hangok különválasztása, hogy nagyobb legyen köztük a kontraszt és emi­att esetleg könnyebb legyen őket felismerni.

Ez persze némileg bonyolítja a képzést, hiszen a két magánhangzó között nem a legrövidebb, egyenes úton halad a nyelv, hanem tesz egy kitérőt a ma­gán­hang­zó­té­ren kívülre is. Pl. az [ije] hangsorozatban a nyelv az [i] képzési helyétől elő­ször felfelé indul el, majd a [j]-t elérve elkezd süllyedni az [i]-nél is lejjebb kép­zett [e]-ig. Az [ie] esetén viszont a nyelv csak lefelé mozdul el.

Hiátuskitöltés az angolban

A hozzászólásokbeli beszélgetés abból indult ki, hogy egy /i/-t vagy /ɪi/-t kö­ve­tő magánhangzó elé beszúródhat egy [j] hang, egy /u/-t vagy /ʊu/-t kö­ve­tő­en pedig egy [w]. Eszerint az alábbi fonetikus átírások születnek: 

• situation [ˌsɩʧμˈwEɪʃən] /ˌsɪʧuˈeɪʃən/
• react [US ɹiˈjækt; GB ɻ-] /ɹiˈækt/
• doing [ˈdʊuwɩŋ] /ˈdʊuɪŋ/
• seeing [ˈsɪijɩŋ] /ˈsɪiɪŋ/

Az előbbi gondolatmenetnek a szóhatár sem szab gátat:

• the end [ðiˈjEnd] /ði ˈɛnd/
• to east [tʰμˈwɪist] /tu ˈɪist/
• you ate [jμˈwEɪt (GB [-Et] is)] /ju ˈeɪt/
• you wait [jμˈwEɪt] /ju ˈweɪt/
• he earned [US hiˈjɹ̩ːnd; GB hiˈjɜːnd] /US hi ˈɜːɹnd; GB hi ˈɜːnd/
• he yearned [US hiˈjɹ̩ːnd; GB hiˈjɜːnd] /US hi ˈjɜːɹnd; GB hi ˈjɜːnd/

Amint látszik, az utóbbi két-két kifejezés kiejtése azonossá válik. Ezzel csak egy baj van: a valóságban nagyon is megkülönböztethető egymástól a you ate /ju ˈeɪt/ és a you wait /ju ˈweɪt/ ill. a he earned /hi ˈɜːɹnd/ és a he yearned /hi ˈjɜːɹnd/. Ez pedig arra enged kö­vet­kez­tet­ni, hogy a fenti kijelentés nem felel meg a valóságnak. Ássunk kicsit mé­lyebb­re, hogy eldöntsük a kérdést.

Először is gondolkodjunk el azon, melyik szótaghoz tartozik a kötőhang. Mivel a beszúródó hang minősége az előtte álló hangtól függ, ezért kézenfekvőnek tűn­het, hogy egy szótagba tartozzanak, de ez egyrészt nem szükségszerű, más­részt mivel a [j] és a [w] hang csak szótag elején fordul elő az angolban, így ez alól csupán ezek a kötőhangok képeznének kivételt. Ez nem valószínű.

Ha viszont a következő szótaghoz tartoznak, mint ahogy a fenti példákban sze­re­pel, akkor tényleg nem lehetne az utolsó kifejezéspárok tagjait meg­kü­lön­böz­tet­ni egymástól. Feltéve, hogy valóban ugyanolyan [j] ill. [w] hang szúródik be az egyikbe, mint ami szerepel a másikban. Feltéve, hogy egyáltalán be­szú­ró­dik valami.

Az /i/ és az /u/ fonémákat realizáló [i] ill. [μ] hang csak magánhangzó előtt, valamint szó végén és szóösszetétel határán fordul elő. Ha feltesszük, hogy befurakszik egy mássalhangzó az e két hangot követő magánhangzó elé, akkor egy csapásra indokolatlanná válik a két hang jelenléte, mivel azok csak köz­vet­le­nül magánhangzó előtt állhatnak, hiszen nem szóösszetételről beszélünk. Kö­vet­ke­zés­képp a fenti the end-ben ill. to east-ben az [i] ill. [μ] hang helyett [ə]-t ké­ne találnunk a [j] ill. [w] előtt, akárcsak a the year-ben ill. a the west-ben. De nem találunk. Még pedig azért nem, mert nem mássalhangzó, hanem ma­gán­hang­zó követi őket. És azért követi őket magánhangzó, mert nem szúródik be sem­mi­féle [j] vagy [w] közéjük.

Az angolban alapvetően nem történik hiátuskitöltés. Ne higgyük el, ha valahol en­nek az ellenkezőjét olvassuk!

Jó, jó, de mi van a situ[w]ation-nel? Olyan sincs?

De igen, olyan van! Az ellentmondás csak látszólagos, van rá magyarázat.

Ha jól belegondolunk, az /ə/ hang elég ritkán fordul csak elő egy szón belüli má­sik magánhangzó előtt, főleg ha az még hangsúlyos is. Ilyen pozícióban rend­sze­rint [i]-nek ejtett /i/-t vagy [μ]-nak ejtett /u/-t találunk, ám az utóbbi – fő­leg Amerikában – akár el is sorvadhat. Ha pedig elsorvad, akkor az éppen [ə]-t fog eredményezni, vagyis előállna az a ritka helyzet, hogy [ə] kerülne egy másik ma­gán­hang­zó (vagy szótagalkotó mássalhangzó, pl. [ɫ̩]) elé. Ezt pedig a be­szé­lők haj­la­mo­sak egy mássalhangzó, egész pontosan a [w] közbeékelésével fel­ol­da­ni.

Mivel az angolban a [w] sosem áll szótag végén, ezért ez a beszúrt hang a kö­vet­ke­ző szótag elejére kerül, még akkor is, ha az a szótag hangsúlyos. A sit­ua­tion-ben épp ez történik.

• situation [ˌsɩʧəˈwEɪʃən, ˌsɩʧμˈEɪʃən] /ˌsɪʧuˈeɪʃən/
• annual [US ˈæņjəwɫ̩, ˈæņjμɫ̩; GB ˈæņjμɫ̩] /ˈænjuəl/

Akkor re[j]act is van?

Nem, olyan nincs! Mégpedig azért nincs, mert az /i/ nem sorvad el sem [ə]-vé, sem más olyan hanggá, ami a következő hang­gal feloldásra szoruló hang­sort hoz­na létre.

• react [US ɹiˈækt; GB ɻ-] /ɹiˈækt/
• happier [US ˈhæpiɹ̩; GB ˈhæpiɐ] /US ˈhæpiəɹ; GB ˈhæpiə/

Hát do[w]ing és see[j]ing?

Akik azt hallják, hogy ezekben a szavakban észlelhető valami hangminőségbeli vál­to­zás az -ing előtt, jól hallják. Ebben a változásban semmi meglepő nincs azok számára, akik tisztában vannak azzal, hogy az /ʊu/ is és az /ɪi/ is ket­tős­hang­zó. Akik viszont tiszta magánhangzónak hiszik őket, nos ők azok, akik a ta­pasz­talt hangváltozást – jobb híján – csak egy beszúródó [w] ill. [j] hanggal tud­ják megmagyarázni: [*ˈduːwɩŋ, *ˈsiːjɩŋ]. Pedig erről szó nincs: valójában csak az /ʊu/ [u]-ját ill. az /ɪi/ [i]-jét tévesztik össze a [w] ill. [j] hanggal.

• doing [ˈdʊuɩŋ] /ˈdʊuɪŋ/
• seeing [ˈsɪiɩŋ] /ˈsɪiɪŋ/

Mi a helyzet a beékelődő [ɻ] hanggal?

Azt tudjuk, hogy a britszerű nyelvjárások egyik jellemzője az, hogy a szó­vé­gi /ɹ̣/-t csak akkor ejtik ki, ha a következő szótag magánhangzóval kezdődik, azaz tulajdonképpen kötőhangként (linking-r) funkcionál. Arról is volt már szó, hogy e beszélők akkor is ejthetnek [ɻ]-t, ha egyáltalán nem is szerepel a szó vé­gén /ɹ̣/ – ezt nevezik beékelődő (intrusive) [ɻ] hangnak. Ezekben a nyelv­já­rá­sok­ban az /ɹ̣/ csak az /ɑː, ɔː, ɜː, ə/ fonémák egyikét követheti, ezért a fen­ti­ek­ben sorra vett esetekben nem bukkanhat fel. Amikor viszont felbukkan, akkor a szótagolásos posztban leírtak szerint tartozik a megelőző vagy a követő szó­tag­hoz.

• saw it [GB ˈsσːɻɩt] /ˈsɔː ɪt/

A lényeg a lényeg

Az angol tehát azon nyelvek közé tartozik, melyek elviselik a hiátust. A [j] ill. [w] hangos hiátuskitöltés teóriája – a situation csoportjától eltekintve – fel­te­he­tő­en sajnálatos félrehallás és félreanalizálás eredményeként született meg.