Akinek a cím sérti a vallási meggyőződését, az is nyugodtan olvasson tovább, nincs mitől tartania. A poszt szakmai kérdést fog feszegetni: a kettőshangzó jelentése egyértelműnek tűnik, mégis gyakran furcsa értelmezésben találkozhatunk vele. Főleg a spanyol kiejtésről szóló írásokban.
Kettőshangzók
Azt szokták mondani, hogy a spanyolban az /i/ és az /u/ kettőshangzót (más szóval: diftongust) alkot az azt követő magánhangzóval, így pl. a bueno /ˈbueno/ [ˈbweˑno] ill. bien /bien/ [bjen] szavakban kettőshangzó van, ahogy pl. a cuidar /kuiˈdaɾ/ [kwiˈδaɾ] ill. viuda /ˈbiuda/ [ˈbjuˑδa] szavakban is. Ezzel több probléma is van.
Ahogy arról már egy külön posztban szó esett, fonetikailag a kettőshangzót egyetlen egyféleképpen lehet értelmezni a definíciója szerint: két magánhangzó egy szótagon belüli kapcsolatának, azaz a nyelv az egyik magánhangzó képzési helyéről átmegy a másikéra. Ebbe a spanyol bueno [we]-je ill. a cuidar [wi]-je nyilván nem fér bele, ahogy a bien [je]-je ill. a viuda [ju]-ja sem, hiszen egyrészt sem a [j], sem a [w] nem magánhangzó; másrészt ha megengednénk, hogy beleférjenek, akkor – mivel a fonetika nyelvektől függetlenül vizsgálja a beszédhangokat – kénytelenek volnánk az angol hangsúlytalan we-t és a magyar juh-t is egy-egy diftongusnak tekinteni: [wi] ill. [ju]. Ez meg remélhetőleg senkinek sem jut eszébe.
Az első a legerőteljesebb
Harmadrészt pedig – ahogy azt az előző posztból már szintén tudhatjuk – a diftongusnak (meg a triftongusnak is) mindig az első tagja a legerőteljesebb, így már csak emiatt sem lehet kettőshangzónak nevezni egy olyan hangkapcsolatot, melynek a második eleme teszi ki a szótag magját, a nukleuszt. Alighanem ennek az egyszerű megállapításnak a figyelmen kívül hagyása (vagy nem ismerete) vezetett oda, hogy „fel kellett találni” a félhangzókat.
Félhangzók
A félhangzókat az IPÁ-ban egy mellékjel, a magánhangzó alá helyezett, alulról nyitott félkör jelöli (pl. [u̯]), mely a hang nem-szótagalkotó mivoltát hivatott jelölni. Sajnos azonban bőven vannak olyan szerzők is, akik az [u̯]-t és a [w]-t, ill. az [i̯]-t és a [j]-t egymással szabadon felcserélhetőnek hiszik, mintha a két-két jelölés ugyanazt a képzést takarná és pusztán jelöléstechnikai különbség lenne csak köztük. Ez azonban nemcsak egy csúnya elvi hiba, hanem a szerző elméleti és gyakorlati fonetikai háttértudásának hiányosságait is sejteti.
Azt szokták mondani, hogy a spanyol [u̯e], [i̯e] stb. hangkapcsolatok ún. emelkedő kettőshangzók, melyek első elemei semi-consonante (’félmássalhangzó’) típusú félhangzók, míg az [ai̯, au̯] stb. hangkapcsolatok (vagyis az ún. ereszkedő kettőshangzók) második elemei a félhangzók semi-vocal-ként (’félmagánhangzó’) megkülönböztetett csoportjába tartoznak. Ezekről a kifejezésekről azonban legfeljebb rendszer szinten, azaz fonológiailag van értelme beszélni (de még úgy sem biztos), mégis sokan artikulációs értelemben is használják ezeket a kifejezéseket.
Pedig a félhangzó fonetikailag teljességgel értelmezhetetlen és szükségtelen.
Félmássalhangzó
A félmássalhangzó egy rövid, átmeneti hang, rendszerint egy approximáns. Ennek megfelelően – ahogy már fentebb is olvashattuk – a spanyol esetében konkrétan a [w] és a [j] hangot kell a félmássalhangzó alatt érteni, azok meg épp az átmenetiségük miatt kívül esnek a magánhangzók halmazán, következésképpen nem szerepelhetnek kettőshangzóban, hiszen az kizárólag magánhangzókból épülhet fel. Ezért aztán a félmássalhangzó, mint egy kettőshangzó feltételezett első tagja, menten értelmét is veszti. Fonetikailag mindenképpen.
Talán ezt az ellentmondást észlelték a Spanyol Királyi Akadémiánál (Real Academia Española, RAE) is, mert újabban a semi-consonante helyett már vocal marginal-ként utalnak a félmássalhangzóra, vagyis belecsempészték az elnevezésbe a ’magánhangzó’ jelentésű vocal szót – csakhogy ettől még artikulációs szempontból a világon semmi sem változik meg: ez a magánhangzónak beállított hang továbbra is mássalhangzó marad.
Az ellentmondás feloldására két lehetőség kínálkozik: ha e félmássalhangzó történetesen egy nagyon rövid magánhangzó, akkor az és a következő, erőteljesebben ejtett magánhangzó külön-külön szótagba kerül, azaz mindkét magánhangzó a saját szótagjának lesz a nukleusza, vagyis pl. [i̯e/u̯e] helyett igazából [iˈe/uˈe]-t kéne írni. A másik lehetőségben a félmássalhangzó valójában egy teljes értékű mássalhangzó, ekkor pedig a [je/we] átírással lehetne visszaadni a valóságot. Az ellentmondást tehát a kettőshangzó fenntartásával nem lehet feloldani.
A spanyolban mindkét lehetőség előfordulhat, így időnként – a fenti példánál maradva – a bueno-t is ejtik a szokványos [ˈbweˑno] helyett [buˈeˑno]-nak. Ha pedig a cuidar-t [kwiˈδaɾ] helyett valóban kettőshangzóval [kuiˈδaɾ]-ként ejtik, az olyasmi, mint a magyarban a fenn és a fönn, azaz két külön szó, csak a spanyolban történetesen nem tesznek különbséget az írásképük közt.
Félmagánhangzó
A félmagánhangzó szintén felesleges találmánynak bizonyul a fenti „az első a legerőteljesebb” megállapítás értelmében, mely szerint az egymást követő, csökkenő intenzitású magánhangzók egy szótagba kerülnek – így pl. az [au] a félkör alakú mellékjel nélkül is pontosan ugyanazt a kiejtést takarja, mint az [au̯]. Ha meg mégis új szótag kezdődik a két magánhangzó között, annak jelölésére használható a szótagok elválasztására szolgáló [.] karakter: [ai, au] vs. [a.i, a.u].
Egy valódi diftongus második eleme tehát ugyanolyan tiszta, stabil magánhangzó, mint az első, csak kevésbé intenzív és rövidebb, de nem annyival, hogy átcsapjon egy átmeneti mássalhangzóba, vagyis pl. az [ai] ([ai̯]) jelölés egyáltalán nem helyettesíthető [aj]-jal, és persze mindkettő jól megkülönböztethető az [a.i]-tól is. Ezt a hármas szembenállást jól lehet szemléltetni a magyar fái, olasz fai, magyar fáj szavak sorozatával: [faː.i–faˑi–faːj].
Hármashangzók
A spanyol kapcsán hármashangzókról is szoktak beszélni, melyeknek olyan hangkapcsolatokat tekintenek, melyek középső eleme egy magánhangzó, a két szélső pedig egy-egy félhangzó, így pl. a buey szót [bu̯ei̯] alakban szokták megadni. De a helyzet itt is ugyanaz, mint az „emelkedő kettőshangzóknál”: az első hang valójában egy mássalhangzó, így ezt a szót inkább [bwei]-ként kéne átírni.
Ha pedig az a bizonyos hang mássalhangzó, akkor tálcán kínálja magát a felismerés: a spanyolban nincsenek hármashangzók. Amit sokan annak vélnek, az csak egy mássalhangzó és egy kettőshangzó sorozata.
Fonológiai értelem
Ezek után joggal merülhet fel a kérdés: ha a bueno, bien, cuidar, viuda szavak leggyakoribb kiejtésében nyomát sem találjuk fonetikai kettőshangzónak, ugyan mi indokolja, hogy a kérdéses hangok sorozatát fonológiailag diftongusnak tekintsék?
Szerintem semmi. Illetve csak a fonológiára jellemző szokásos le- és túlegyszerűsítés, túllogikázás, mert így meg tudtak spórolni két fonémát, a /j/-t és a /w/-t. Cserébe viszont be kellett vezetniük a félhangzók ezer sebből vérző rendszerét, ami torz képet ad a valóságról. A /ˈbueno/ ill. /ˈbiuda/ ilyetén fonémikus átírása például nemcsak azt sugallja megtévesztően, hogy kettőshangzó van bennünk, hanem arra is következtetni enged „az első a legerőteljesebb” megállapítás fényében, hogy e szavakban az [u] ill. az [i] a tisztán, erőteljesebben megformált elem, ami nem felel meg a valóságnak. Éppen ezért a tényleges kiejtést sokkal jobban tükröző /ˈbweno/ ill. /ˈbjuda/ volna a legcélszerűbb fonémikus átírás.
Persze a fonológia valóságtól elvonatkoztatott és elrugaszkodott világában életre lehet hívni bármilyen fogalmat, így a félhangzót is, és az a definíciójában akár ki is kiálthatja magát egy diftongus lehetséges alkotóelemének. De ha magának a diftongusnak a definíciója nem szól félhangzókról, márpedig – nagyon helyesen! – nem szól, akkor hiába akar a félhangzó önkényesen egy kettőshangzó alkotóelemeként tetszelegni. Ez olyan, mintha valakinek jönne egy olyan hóbortja, hogy mától ő a pápa felesége – de ettől persze még a valóságban egyáltalán nem lesz az, több okból sem…