Az angol mássalhangzók ismertetésekor már esett szó az /ɹ/ fonéma néhány re­a­li­zá­ció­já­ról, de a valóság – mint mindig – ez esetben is változatosabb.

Először elevenítsük fel a „szabványos” amerikai és a brit /ɹ/ realizációja közti alap­vető különbséget. Mindkét változat approximáns, vagyis a nyelv semmi más­sal nem érintkezik, csak közelíti a szájpadlás valamely részét; és mindkettőt a nyelv oldalirányú széthúzódása jellemzi, akárcsak a [l] hangot. De míg a brit kép­zé­se­kor a nyelv hegye (apex) a fogmeder (alveolus) mögötti területhez emel­ke­dik (azaz apiko-poszt­al­veo­lá­ris), addig az amerikaiban a nyelv hegye hát­ra­hú­zó­dik, belesüpped a nyelv testébe, ami miatt az egész szerv feltorlódik, meg­vas­ta­go­dik, így a szűkület a nyelv háta (dorsum) és az ínyvitorla (velum) előtti te­rü­let között alakul ki, azaz dorzo-preveláris hangról van szó. 

Retroflex

Sok leírásban olvasható, hogy az amerikai /ɹ/ retroflex, ami alatt a nyelv he­gyé­nek visszahajlítását (retro ’vissza’ + flex ’hajlított’) szokták érteni. Ezzel a ki­je­len­tés­sel azonban több probléma is van. Az egyik az, hogy a fonetikában egy-egy hangot alapvetően a képzési helyével és módjával szokás azonosítani, de a retroflex jellemző a kettő közül melyiknek felel meg?

• A képzési helynek? (pl. kemény szájpadlásnál: palatális; esetleg a fogmeder mögött: posztalveoláris)
• Vagy a képzési módnak? (pl. zárhang, approximáns, orrhang)

Valójában egyiknek sem: igazából csak egy változó tartalommal feltölthető rö­vi­dí­tés. Fonetikai szempontból teljesen nélkülözhető ez a kifejezés, hiszen sokkal pon­to­sab­ban lehet nélküle fogalmazni, bár kétségtelenül hosszabban: apiko-poszt­al­veo­lá­ris app­roxi­máns vs. retroflex approximáns.

De bármilyen képzési módot és helyet is jelöljön, egy valami azonban biztos: a vissza­haj­lí­tás mindenképpen a nyelv hegyére vonatkozik.

Éppen ezért áll távol a valóságtól az a kijelentés, hogy az általános ame­ri­kai /ɹ/ retroflexként realizálódik, hiszen annak képzésekor a nyelv hegye be­le­süp­ped a testébe, így részt sem vesz a szűkület kialakulásában, mivel az a nyelv hátának közreműködésével jön létre. Az amerikai [ɹ] hangot tehát sem­mi­kép­pen nem lehet retroflexnek nevezni!

A brit hangról ugyanakkor fentebb már olvashattuk, hogy annak képzése épp, hogy apiko-posztalveoláris, ami akár meg is felelhet a retroflex jelentésének, így ha valamelyik változatra rá akarjuk sütni, hogy retroflex, akkor az bizony inkább a brit… Emiatt illik jobban a brit angolhoz a [ɻ] jelölés, mely a maga alsó nyúl­vá­nyá­val összecseng a szintén retroflexnek tartott, ténylegesen apiko-poszt­al­ve­o­lá­ris ill. -palatális [ʈ, ɖ, ɳ] hangok jelölésével.

Magán- ill. mássalhangzó előtti /ɹ/

Az /ɹ/ képzését a hangkörnyezet szerint két csoportra oszthatjuk: arra, ami­kor magánhangzó előtt áll, és arra, amikor nem (azaz mássalhangzó vagy szünet előtt). A különbség a brit ill. britszerű angol nyelvváltozatokban szembetűnőbb, hi­szen ezekben a nem magánhangzó előtti /ɹ/ egyáltalán nem ejtődik. Ez persze csak akkor igaz ebben a formában, ha abból a nézőpontból indulunk ki, hogy a nyelv­já­rá­sok alapvetően azonosak fonémikusan, és a különbségek csak a fo­né­mák realizációiban (ill. azok hiányában) jelentkeznek – ahogy arról már egy ko­ráb­bi alkalommal ol­vas­hat­tunk. Abban a posztban a magánhangzó előtti (tehát a min­dig mindenki által kiejtett) előfordulást /ɹ/, a többit pedig az „alá­pon­to­zott” /ɹ̣/ jelölte, melyek ez alkalommal is segítségünkre lesznek.

Apró eltérés azonban az amerikai típusú változatokban is lehetséges a kétfajta elő­for­du­lás közt. Megeshet ugyanis, hogy az /ɹ̣/ diafonémát lágyabban, kevésbé fel­tor­nyo­su­ló nyelvvel ejtik, melynek következtében nagyobb távolság marad a száj­pad­lás és a nyelv háta között, ahol így a keresztüláramló levegő kisebb mér­ték­ben súrlódik, ami kevesebb zajt kelt. Ezt az allofónt jelöljük most [ɹ˕]-ként.

Érdekes módon összefüggés mutatkozik az /ɹ/ tényleges képzési módja (poszt­al­veo­lá­ris vs. preveláris) és az /ɹ̣/ kiejtése között: azok, akik az /ɹ̣/ dia­fo­né­mát nem ejtik, nyelvheggyel képzik az /ɹ/-t: [ɻ]. Akik viszont kiejtik, a nyelv há­tá­val képezve [ɹ]-ként vagy [ɹ˕]-ként teszik – akárcsak az /ɹ/ fonémát. Más szó­val: az r-ejtő (rotikus) nyelvjárásokban alapvetően preveláris [ɹ]-t ill. [ɹ˕]-t, a nem rotikusokban pedig posztalveoláris [ɻ]-t találunk, legyen az a Brit-szi­ge­te­ken, Amerikában, vagy Ausztráliában. Röviden: /ɹVɹ̣C/ = [ɹVɹC, ɹVɹ˕C, ɻVC].

• cart [US kʰɑˑɹt ̚, kʰɑˑɹ˕t ̚; GB kʰɑˑt ̚] /kɑːɹ̣t/
• floor [US flσːɹ, flσːɹ˕; GB flσː] /flɔːɹ̣/
• raw [US ɹ̮ɔː; GB ɻ̮σː] /ɹɔː/

Amerikai változatok

Uvularizált /ɹ/

Amerikában a preveláris [ɹ] mellett létezik az /ɹ/ ill. /ɹ̣/ fonémának egy még job­ban, egészen a nyelvcsap (uvula) közelébe hátrahúzott változtata is: ezt az uvu­la­ri­zált változatot jelölje most az áthúzott [ɹ]. Jobb lenne hullámvonallal át­húz­ni ([ɹ̴]), de az nem mindegyik böngészőn jelenik meg helyesen, pedig az rög­tön utalna a hangzásbéli eltérésre is, hiszen a [l]–[ɫ]-pároshoz hasonlóan az uvu­la­ri­zált [ɹ] hangzása is kicsit mélyebb, „sötétebb” tónusú.

• cart [US kʰɑˑɹt ̚] /kɑːɹ̣t/
• floor [US flσːɹ] /flɔːɹ̣/
• raw [US ɹ̮ɔː] /ɹɔː/

Britszerű [ɻ]

A tipikus New York-i beszédre és a Black English-re a posztalveoláris [ɻ] jel­lem­ző, és ezzel összhangban a nem rotikusság – bár a fiatalabbak, úgy tűnik, kez­de­nek rotikussá válni, azaz terjedőben van az /ɹ̣/ kiejtése is, mégpedig [ɹ˕]-ként. Ez pedig valószínűleg előbb-utóbb maga után vonja az /ɹ/ = [ɻ] lecserélését is [ɹ] hang­ra.

Brit változatok

A britszerű nyelvjárások (beleértve Ausztráliát és Új-Zélandot is) nagyobb vál­to­za­tos­sá­got mutatnak.

Amerikaiszerű [ɹ]

A hagyományos RP-ben és sok helyi nyelvjárásban a posztalveoláris [ɻ] hangot ta­lál­juk, de például a mé­di­áb­an gyakran hallhatjuk a preveláris [ɹ] hangot is. Ez azon­ban nem feltétlenül jelent amerikanizálódást, hiszen Amerika benépesítése ide­jén a Brit-szigeteken még valószínűleg a preveláris kiejtés volt az el­ter­jed­tebb, ami a tengerentúlon máig fenn is maradt. A szigetország egyes területein vi­szont továbbfejlődött a mai posztalveolárissá, de pl. a Brit-sziget délnyugati te­rü­le­tén, ill. az Ír-szigeten még ma sem ritka az /ɹ/ és az /ɹ̣/ preveláris kiejtése – utóbbi akár a lágyabb [ɹ˕]-ként is.

Tap

Réges-régen a tap, azaz a [ɾ] volt az /ɹ/ fonéma (vagy inkább akkor még /ɾ/) szo­ká­sos realizációja, amiből aztán [ɹ], majd [ɻ] lett. De a konzervatív táj­egy­sé­ge­ken, főleg Skóciában, még ma is él a mai magyarban is megtalálható tap, bár kezd visszaszorulni a preveláris [ɹ] ill. [ɹ˕] javára. (Érdekes módon még akár az RP-ben is felbukkanhat a tap mássalhangzó után vagy két magánhangzó kö­zött.)

• cart [SK kʰaɐɾt, kʰaɐɹ˕t] /kɑːɹ̣t/
• raw [SK ɾ̮ɔɔ, ɹ̮ɔɔ] /ɹɔː/
• merry [SK ˈmɛɾɘ, ˈmɛɹɘ; RP ˈmEɾɩ, ˈmEɻɩ] /ˈmɛɹi/

Labiodentális

Mint tudjuk, az /ɹ/ hangsúlyos szótag elején ajakkerekítéses, azaz nem csak a nyelv, hanem az ajkak is hallható szűkületet hoznak létre. Vannak azonban olyan beszélők, akik a két ajak részvételét az alsó ajak és a felső fogsor rész­vé­te­lé­re cserélik fel, és e két testrész közelítésével (de nem össze­érin­té­sé­vel) kép­zik a szűkületet. Ezt a hangot jelöljük most [ʋ̨̑]-ként. Az is előfordulhat, hogy e mellől a szűkület mellől eltűnik a másik, a nyelv hegyével képzett szűkület, ami a [ʋ̑] hangot eredményezi. (A [ʋ] hang szintén ismerős lehet a magyarból.)

• raw [GB ʋ̨̑σː, ʋ̑σː] /ɹɔː/

/ɹ/ majdnem = /w/

Olyan beszélőkkel is lehet találkozni, akik – talán már beszédhibának mi­nő­sít­he­tő­en – az /ɹ/ fonémát szinte ugyanúgy realizálják, mint a /w/-t, de annál va­la­mi­vel kevesebb szűkülettel: [w˕], így az ő hallgatóságuknak sokszor a szö­veg­kör­nye­zet­re kell hagyatkozniuk a jelentés megfejtéséhez.

• west [GB wEst ̚] /wɛst/
• rest [GB w˕Est ̚] /ɹɛst/