Az előző bejegyzésemben arra a következtetésre jutottunk, hogy érdemes törekednünk egy idegen nyelv valamelyik szabványos változatának az elsajátítására. No de melyiknek?

A legtöbb ma élő nyelvnek léteznek különböző változatai, melyeket nevezhetünk nyelvjárásnak, nyelvváltozatnak, dialektusnak, de még akcentusnak is, bár ez utóbbit más jelentésben is használjuk. A magyarnak is létezik többek között szegedi, rábaközi, vasi, felvidéki, erdélyi változata – mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége, amiben eltér az Akadémia által leírttól. Nevezzük ezt semlegesnek. Bár olyan nyelvjárás létezik, amely nagyon hasonlít a semlegesre, de olyan ember talán nincs is, aki azt beszélné: majdnem mindenki valamelyik tájegység dialektusát beszéli. Ez persze igaz az összes nyelvre, nemcsak a magyarra.

Éppen ezért nyelvészeti szempontból nem lehet azt mondani, hogy valamelyik nyelvjárás jobb vagy rosszabb, helyesebb vagy kevésbé helyes, mint a másik: minden "helyes" és "szabályos", amit anyanyelvi beszélők csoportjai beszélnek, tehát a nyelvjárások mind "helyesek". Hogy milyen az elfogadottságuk vagy megítélésük, elsősorban nem nyelvi, hanem társadalmi kérdés: valamelyik magasabb presztízsű, valamelyik alacsonyabb, ráadásul ez idővel változhat is. Nálunk ha valaki nem a "szabvány közeli" magyart használja a médiában, hamar kifigurázhatják érte, hiteltelenné tehetik, vidéki bunkónak állíthatják be. Tőlünk nyugatabbra – pl. Németországban, Spanyolországban, Amerikában – teljesen természetes, hogy a médiában is mindenki megtartja a saját dialektusát. De mint mondtam, ez társadalmi kérdés, és ilyen szempontból, ha lehet, akkor az általunk tanult idegen nyelvnek olyan dialektusát válasszuk ki magunknak tanulásra, ami társadalmilag elfogadott.

Nyelvi és nyelvtanulási szempontból azonban egy kicsit árnyalnunk kell a képet.

Válasszunk nyelvjárást!

Azt nem tudhatjuk előre, hogy milyen társaságban fogjuk a jövőben az adott idegen nyelvet használni, de a saját anyanyelvünket beszélők társaságában nyilván nem, így abból nem indulhatunk ki, hogy Magyarországon melyik angol, német, stb. dialektust tartják etalonnak. Az meg bizony eltérő lehet, hogy szerte a világban hol melyik az elfogadott. Így aztán nem érdemes a társadalmi elfogadottság alapján nyelvjárást választanunk, ennélfogva két lehetőségünk marad a döntésre: személy szerint melyik nyelvjárás tetszik, illetve melyiket könnyebb elsajátítani. Ezekhez azonban valamilyen szinten meg kell előzetesen ismerkednünk a számításba vehető dialektusokkal, különben mi alapján dönthetnénk? Ebben szerencsére ma már nagy segítségünkre lehet az internet leírásokkal, blogokkal, fórumokkal, videómegosztókkal.

A nyelvváltozatok megismerésére viszont előbb-utóbb nem árt sort kerítenünk a nyelvtanulás folyamán, és akkor már inkább előbb, mint utóbb. Hogy miért? Mert nem az a fontos (elvileg még nyelvvizsgán sem), hogy milyen nyelvjárást használunk, hanem az, hogy következetesek maradjunk (főleg a nyelvvizsgán), tehát a beszédünkben ne keverjük a különböző dialektusok kiejtéseit, főleg ne egy mondaton belül! Ez ugyanis jócskán megnehezíti mind a saját, mind a hallgatóságunk helyzetét, mert elveszti beszédünk a nyelvjárások eltéréseinek szabályszerűségét. Egy kissé megerőszakolt példával élve egy szöveg­környezetéből kiragadott angol szó, a /pɑsəbəl/, jelentheti amerikai angolban azt, hogy possible (= lehetséges), brit angolban viszont azt, hogy passable (= járható/elfogadható).

Ezért aztán kifejezetten jó ötlet már a nyelvtanulás kezdetekor kiválasztani egy dialektust, amelyhez mindvégig hűek maradunk. Bátran vállaljuk fel, hogy esetleg más nyelvjárást választunk, mint a tanárunk vagy a diáktársaink. Egy jó nyelvtanár nem fog minket ezért elítélni.

Ez a hűség persze jár némi többlet munkával is. Ha hallunk pl. egy új angol szót egy filmben vagy egy dalban, akkor mindig meg kell néznünk a szótárban vagy az interneten annak a szónak az általunk választott dialektus szerinti kiejtését, ha nem akarunk abba a hibába esni, hogy keverjük a nyelvjárásokat. Márpedig ne akarjunk.

A nyelvváltozatok ismeretének előnye

Ahhoz, hogy tudjuk, hogy egy szó egy adott kiejtése melyik dialektushoz tartozik, tisztában kell lennünk a fő nyelvváltozatok kiejtési jegyeivel, mert a különbségeket csak egymáshoz képest tudjuk meghatározni. Nincs olyan, hogy AZ IGAZI ANGOL (német, francia, stb.) nyelv, és ahhoz képest rossz vagy jó angol, mint ahogy a felvidéki magyar sem jobb, sem rosszabb, mint a vasi, a szegedi, vagy az erdélyi – csak éppen: más. Ezért súlyos hiba – tanár és tanuló részéről egyaránt – egy kiválasztott dialektust helyesként kiemelni a többi közül, minden más nyelvjárást pedig az ördögtől valónak tekinteni!

Éppen ellenkezőleg: meg kell ismertetni a nyelvtanulókat egy-két órában a fontosabb nyelvváltozatokkal. Ha felhívjuk a figyelmüket az eltérésekre, akkor onnantól kezdve nem fogja őket meglepetésként érni, ha valamit nem úgy hallanak, ahogy számítanak rá. Agyuk tudni fog a szabályszerű eltérésekről, ezért a hallott beszédet a megismert szabályszerűségek alkalmazásával automatikusan át fogja alakítani a saját kiejtésükre, és úgy próbálja meg értelmezni. Ez nyilván sokkal hatékonyabb beszédértést eredményez, mintha az agynak kéne állandóan – a szabályszerű eltérések ismeretének hiányában – a hallott szó alakítgatásával értelmes, szöveg­környezetbe illeszkedő szót találnia.

Brit vagy amerikai? Amerikai vagy brit?

Kisgyermekkorban még bármelyik nyelv bármelyik változata elsajátítható, de később, amikor már nyelvtani szabályokat meg kiejtést kell tanulnunk, nagyon nem mindegy, hogy az adott nyelvjárás szabályszerűséget, vagy inkább rendhagyóságot mutat. Nyilván egyszerűbb megtanulni egy szabályt és azt széles körben alkalmazni, mint megtanulni ugyanazt a szabályt meg mellé még egy csomó kivételt. Az angol esetében mind a nyelvtan, mind a kiejtés, mind a helyesírás szempontjából az amerikai változat tudatosan törekszik a szabály­szerűségre és következetességre, míg a brit inkább tiszteli hagyományait annak összes kivételével és ellentmondásával együtt. Logikus, hogy az amerikai angolban a cat, mass és pass szavak rímelnek egymással, és nem logikus, hogy a britben nem: ott a pass úgy hangzik, mint a parse, azaz a car szóval rímelnek. Persze a logikát nem lehet a nyelveken számon kérni, nyelvtanulóként azonban mindenképpen célravezetőbb egy logikus, szabályszerű, következetes nyelv­járást választani – az angol esetében tehát az amerikait.

Már csak azért is tűnik jobb választásnak az amerikai angol, mert egyrészt a világon legalább négyszer többen beszélik anyanyelvként ezt a dialektus­családot, mint a britet; másrészt mivel a szórakoztatás központja Amerikában van, ezért a tévéből/moziból meg a rádióból 90 %-ban amerikai nyelvjárást hallunk, és így eleve kisebb lesz az eltérés a hallott és általunk használt kiejtés között, ezért agyunknak lényegesen könnyebb dolga lesz a beszéd megértésével.

A sokak által a brit angollal azonosított RP (Received Pronunciation) valójában egy kb. két­százaléknyi szűk réteg által beszélt akcentus, melyet az anyanyelvi beszélők többsége is affektáltnak, elitistának érez. Idegen anyanyelvűek szájából meg inkább kérkedőnek, nagyképűnek, modorosnak hat. Olyan, mintha valaki azért beszélne szándékosan raccsolva magyarul (mint pl. Habsburg Ottó, bár ő talán nem szándékosan), mert az szerinte előkelőséget sugároz.

Hogy akkor ennek ellenére Európában miért mégis az RP-t tekintik a tanítandó angolnak? Valószínűleg azért, mert a második világháborúig még Angliában is az volt a követendő szabvány az érvényesüléshez. Csakhogy ez megváltozott a háború után: egyre többen őrizték meg eredeti akcentusukat, így ma már elenyésző az anyanyelvi RP beszélők száma. Nyelvi és társadalmi változás zajlott le Angliában. Úgy tűnik azonban, hogy erről az Egyesült Királyságon kívüli angolnyelv-tanárok nem nagyon vettek tudomást, így azóta több generációnyi angoltanár került (és kerül) ki az egyetemekről, akik még mindig az RP-t vélik nemcsak a brit angolnak, hanem magának AZ angol nyelvnek is. Tisztelet a kivételnek.

A dialektus-választásunkat nyilván befolyásolhatja az adott nyelvjárást beszélő nemzettel kapcsolatos politikai, társadalmi, érzelmi és egyéb állás­pontunk is (USA–Nagy-Britannia, Spanyol­ország–Mexikó–Bolívia, Francia­ország–Kanada, Német­ország–Ausztria, stb.).

Bármelyik nyelvjárás mellett is döntünk, nyilván az adott nyelv kiválasztott nyelvterületének szabvány közeli nyelvváltozatát érdemes elsajátítanunk, nem annak valamelyik helyi dialektusát.