Azt tudjuk, hogy a mássalhangzók gyakran idomulnak valamelyik jellemzőjükben a mellettük álló hangokhoz. Ez szinte elkerülhetetlen, a gördülékenyebb kiejtést szolgálja. De az effajta hasonulások nemhogy nem univerzálisak a nyelvek között, hanem még egy adott nyelven belül sem feltétlenül lépnek fel automatikusan. Az /n/ ill. /l/ és a /j/ találkozásakor ezt remekül megfigyelhetjük az angolban.
A venue /ˈvɛnjʊu/ ill. value /ˈvæljʊu/ szavakban ugyanis az /n/-nek és az /l/-nek is egy prepalatális allofónja tűnik fel, mivel a nyelv már a következő hang, a [j] ejtéséhez készül elő. Ekkor nem a nyelv hegye és a fogmeder érintkezik, mint a „sima” [n] ill. [l] képzésekor, hanem a nyelvnek a hegye mögötti része simul hozzá a szájpadlás fogmeder mögötti területéhez. E két hangot jelöljük [ņ] ill. [ļ] karakterrel.
- venue [ˈvEņjμu] /ˈvɛnjʊu/
- value [ˈvæļjμu] /ˈvæljʊu/
Ha viszont megnézzük pl. a new ill. lucid szavak brit (és az utóbbi esetén ma már archaikusnak számító) kiejtését – /GB njʊu/ ill. /GBarch ˈljʊusɪd; ˈlʊusɪd/ –, akkor azt tapasztaljuk, hogy elmarad a hasonulás, és az /n/-nek és az /l/-nek is a „sima” allofónja jelenik meg. (Az /n + j/ összeolvadásából viszont adódhat [ņ] (lásd „nyú-tyú-gyú”), de ekkor nem követi [j].)
- new [GB njμˑu, ņμˑu] /GB njʊu/
- lucid [ˈljμusɩd̥ ̚] /GBarch ˈljʊusɪd; ˈlʊusɪd/
Ha ennek az okát keressük, elég csak felidéznünk az előző posztban leírtakat a szótagolásról, és egyből láthatjuk, hogy venue ill. value szavakban szótaghatár van a /j/ előtt, míg a new-ban ill. a lucid-ban egy szótagban van a /j/ az előtte álló hangokkal: [ˈvEņ-jμu, ˈvæļ-jμu; njμˑu, ˈljμu-sɩd̥ ̚].
Ez a hasonulás még szóhatáron át is működik:
- Can you swim? [kʰəņjμˈswɩm] /kənjuˈswɪm/
- Will you help? [wɩļjμˈhEɫp̚] /wɪljuˈhɛlp/
A szótaghatár túloldalán lévő /j/ előtti /l/ tehát nem a két közismert allofónja, a [l] és a [ɫ] egyikeként realizálódik, hanem egy harmadikként. És hasonlóképpen az /n/-nek is egy ritkán említett allofónjával találkozunk ilyen helyzetben.
