A fonetikai alapokról már esett szó korábban, most merüljünk bele egy kicsit mélyebben a témába, és tisztázzunk néhány fogalmat. Fonéma, fonetika, fonológia – mik ezek, és hogyan viszonyulnak egymáshoz? Melyik mivel foglakozik?
A fonéma és a beszédhang közötti eltérést már egyszer megbeszéltük, így most csak röviden foglaljuk össze.
A beszédhang a hangképző szervek egy bizonyos együttállása során előálló hang, más szóval: amit ténylegesen kiejtünk.
A fonéma pedig a beszédnek az a legkisebb, csak elméleti síkon létező eleme, amely jelentésmegkülönböztető tulajdonsággal bír, így fonémákról a jelentéshez kötődő szerepük miatt csak egy-egy nyelven belül van értelme beszélni.
A fonémák és a beszédhangok közötti kapcsolatokat a fonológia (vagy más néven fonematika) írja le: besorolja a különféle beszédhangokat egy-egy fonéma alá, és megállapítja, hogy az egy fonémához tartozó beszédhangok, azaz a fonéma allofónjai közül melyiket milyen esetben használják. Az, hogy egy fonémának milyen konkrét allofónjai vannak, tájegységenként is eltérő lehet – ebből adódnak a nyelvjárások.
A fonetika magukkal a beszédhangokkal és azok képzésével ill. érzékelésével foglalkozik, így a fonológiával nem egymásnak a részei, nincsenek egymásnak alárendelve: viszonyuk sokkal inkább mellérendelő és kiegészítő.
A két területet, a fonetikát és a fonológiát, a hangtan foglalja magába.
Fonológia
A fonológia az elméleti nyelvészet egyik ága, mely a szintén csak elméleti szinten létező fonémákkal, azaz a beszéd legkisebb, jelentésmegkülönböztetésre képes elemeivel foglalkozik. E tudományág a beszédhangok nyelven belüli szerepét és viselkedését írja le. Meghatározza például, hogy mely hangok milyen helyzetben fordulhatnak elő az adott nyelvben, ill. milyen hangkombinációik állhatnak elő – ezt nevezik fonotaktikának. A magyarban például végződhet egy szó /ɾv/ hangkapcsolatra, pl. nyakörv /ˈɲɒkøɾv/, de a fordítottjára, /vɾ/ csoportra nem. Legalábbis elvben nem, de pl. a párizsi Louvre nevét a többség /luvɾ/-nak ejti, hiába szegi meg ezzel a magyar fonotaktika megállapított szabályait.
Mint már említettem, a fonológia arra is felállít elméletet, hogy melyik beszédhangok alkotják egy-egy fonéma allofónjait, azaz valamely külső körülménytől függő kiejtésváltozatait. Ilyen külső körülmény alatt leggyakrabban a hangkörnyezetet szokás érteni, tehát azt, hogy milyen más hangok állnak a kérdéses hang előtt és/vagy után, melyektől függően az adott fonémát így vagy úgy ejtik ki. A magyar /n/ fonémát például [k] ill. [g] hang előtt nem a szokásos [n]-ként, hanem [ŋ] hangként ejtjük, pl. hang [hαŋg̊] /hɒng/. De [hαng̊]-nak ejtve sem jelentene mást, csak szokatlanul hangzana.
De ha jobban kiterjesztjük az allofónok értelmezését, akkor beletartoznak a nyelvjárásbéli változatok is, pl. az /ɹ/ fonémát alapvetően eltérően képzik US-ben ill. GB-ben: előbbiben a nyelv hátával, utóbbiban pedig a nyelv hegyével, pl. wrong [US ɹ̮ɔːŋ; GB ɻ̮ɒˑŋ]. De az allofónok kapcsán gondolhatunk a beszélők társadalmi szintjétől vagy életkorától függő ejtésváltozatokra is – ezek a szavak jelentését szintén nem befolyásolják. Sőt, még az adott nyelvet idegen nyelvként beszélő emberek által használt beszédhangokat is tekinthetjük allofónnak, így pl. a tipikus francia akcentussal beszélők az angol /ʌ/ fonémát [œ]-nek ejtik, így számukra a lunch /lʌnʧ/ kiejtése [lœnʧ], ahogy ezt és ennek vélt vagy valós következményeit már a löncs származását firtató posztban kiveséztük.
Hogy mely beszédhangok számítanak egy fonémának vagy többnek, az nyelvenként eltérő lehet, következésképpen minden nyelvnek saját fonológiai rendszere van. Ami azt illeti, még egy-egy nyelv fonológiai rendszerét sem feltétlenül csak egyféleképpen lehet felírni, hiszen az esetenként nézőpont kérdése is lehet, hogy két hangot egy fonéma allofónjainak, vagy két önálló fonéma egy-egy allofónjának tekintik-e. Mindkettő mellett lehetnek érvek pro és kontra.
Mint elméleti tudományág, a fonológia művelői feltevéseket fogalmaznak meg, majd azokat megpróbálják érvekkel alátámasztani vagy ellenérvekkel megcáfolni, aztán vagy az a feltevés válik elfogadottá, amelyik mellett több érv szól, vagy az, amelyiket kevesebb ellenérv gyengít.
Fonetika
Ezzel szemben a fonetika – a leíró nyelvészet egyik ágaként – kőkeményen gyakorlati tudomány, mely a tényleges beszédhangokkal, azok képzésével és észlelésével foglalkozik, függetlenül attól, hogy a kiejtett hangsor milyen nyelven hangzik el, vagy mit jelent. A fonetika feltérképezi, hogy egy beszélőközösség melyik beszédhangokat használja az ember által képezhető beszédhangok közül.
Egy ideális világban a fonetikus által felismert beszédhangokat a fonológus rendszerezi fonémákba, de a mi tökéletlen világunkban persze sűrűn átlépnek egymás szakterületére, csak épp a szaktudásuk nem biztos, hogy elegendő hozzá. Ha a fonetikus ismeri az adott nyelvet, akkor jó eséllyel meg tudja mondani, melyik beszédhang melyik fonémát realizálja. De van olyan is, hogy más nyelvészeti területek szakértői, pl. fonológusok kísérlik meg elvégezni a fonetikusok munkáját, de ennek inkább kevesebb, mint több siker az eredménye, mivel a hangok rosszul megfigyelt viselkedésére precíz fonológiát sem lehet építeni.
Az élő nyelvek fonetikai vizsgálatánál nincs helye elméleti feltevéseknek arról, hogy mit hogyan ejtenek, így pro és kontra érvelésre sincs szükség: „csupán” meg kell figyelni a beszélők által ténylegesen használt beszédhangokat.
Ez persze nem ilyen egyszerű, hiszen a megfigyelés ez esetben csak erősen korlátozottan támaszkodhat a látásra, hiszen kívülről nehéz belelátni a szájüregbe, pláne a gégébe. A hallásunk (azaz a fülünk és az agyunk együtt) azonban tökéletesen alkalmas az emberi beszédhangok legapróbb eltéréseinek észlelésére is – végtére is e képességünk segítségével tanuljuk meg az anyanyelvünk akcentus nélküli kiejtését.