Sokan éreznek késztetést arra, hogy az írásban "aw"-vel ill. "au"-val jelölt hangot magyarosan /au/-nak ejtsék, pedig nem az.
Ez a két betűkombináció – az elenyésző számú kivételtől eltekintve – ugyanazt az egy vagy két fonémát jelöli, feltéve, hogy az őket alkotó betűk ugyanahhoz a szótaghoz tartoznak: US-ben mindig az /ɔː/-t, GB-ben pedig leggyakrabban az /ɔː/-t, ritkábban az /ɒ/-t jelölik. (Az "-augh" betűcsoport problémás ejtésével már találkoztunk a "gh"-ról szóló posztban.)
Ha ezek a betűk szótaghatáron találkoznak, akkor persze nem alkotnak közös hangot, mint pl. az away /əˈweɪ/ esetében.
Az /ɔː/ fonémáról már tudhatjuk a korábbi posztokból (de magából az IPA jelölésből is látszik), hogy egyetlen hosszú magánhangzóból áll, tehát a vége nem hajlik /ʊ/-ba, hiába sugallja azt az írásképe. Persze arról is volt már szó az angol nyelv kiejtésének fejlődéséről szóló posztban, hogy régebben ez az íráskép még jobban tükrözte az akkori /au/ kiejtést, de a ma angolul tanulóknak nyilván nem az évszázadokkal ezelőtti kiejtést kell elsajátítaniuk…
Az /ɔː/ fonéma mai, semleges GB ejtése meglehetősen egységes, nincsenek hangkörnyezettől függő kiejtésváltozatai: mindig a magyar ó-nál kissé alacsonyabb nyelvállással képzik és hosszan ejtik: [σː] – a magánhangzók tényleges hossza persze mástól is függ, ahogy arról a magyar és az angol kiejtés közti különbségeknél már olvashattunk. De azon se lepődjünk meg, ha azt tapasztaljuk egyes nyelvjárásokat hallva, hogy a magyar hosszú ó-val (szinte) azonos zártsággal ejtik ([oo]), vagy akár kettőshangzóként ([oʊ]), mint pl. az egyik jellemző londoni kiejtésváltozatban, a Cockney-ban.
E fonéma amerikai kiejtése – ahogy arról már szintén esett szó – változatosabb képet mutat: csak akkor ejtik a brittel egyezően ([σː]), ha /ɹ/ követi. Minden más esetben nyíltabban, azaz alacsonyabb nyelvállással képzik, ezért általában [ɔː]-nak ejtik; de azokon a tájegységeken, ahol az /ɑ/ és az /ɔː/ fonémák mára összeolvadtak, ejtik [ɑ]-nak, [ɑː]-nak, [αː]-nak vagy [ɒː]-nak, de akár még kettőshangzóként [ɔˑɑ]-nak is. (Az összeolvadásra láthattunk és hallhattunk példákat az amerikai és brit angol eltéréseivel foglalkozó posztban.)
- dawn [US dɔːn; GB dσːn] /dɔːn/
- August [US ˈɔˑgəst̚; GB ˈσˑgəst̚] /ˈɔːgəst/
- daughter [US ˈdɔˑɿɹ̩; GB ˈdσˑtɐ] /US ˈdɔːtəɹ; GB ˈdɔːtə/
- caught [US kʰɔˑt̚; GB kʰσˑt̚] /kɔːt/
- saw [US sɔː; GB sσː] /sɔː/
Említettem az /ɒ/ fonémát is, mint az "aw"/"au" betűkapcsolat által jelölt egyik lehetséges fonémát GB-ben. Ez a fonéma az általánosabb /ɔː/ helyett jelenik meg egyes szavakban – főként kiejtett /ɹ/ előtt, de elvétve előfordulhat máshol is. Elég nehéz bármiféle következetességet felfedezni abban, hogy a két fonéma közül melyik szóban melyik bukkan fel, pl. a Laura ill. a Laurel és Lawrence nevekben az egyik ill. a másik hang szerepel. US-ben rendszerint mindháromban /ɔː/ van, de időnként az utóbbi kettőt – a GB-ben tapasztalt /ɒ/-s ejtések tükörképeként – /ɑ/-val is ejthetik.
- Laura /US ˈlɔːɹə; GB ˈlɔːɹə/
- Laurel/laurel /US ˈlɔːɹəl, ritkán: ˈlɑɹəl; GB ˈlɒɹəl/
- Lawrence/Laurence /US ˈlɔːɹəns, ritkán: ˈlɑɹəns; GB ˈlɒɹəns/
- Austin /US ˈɔːstən, ˈɑstən; GB ˈɒstɪn/
- Aussie /US ˈɔːsi, ˈɑsi, ˈɔːzi, ˈɑzi; GB ˈɒzi/
Az oral és az aural szavak (előbbi szájjal/beszéddel, utóbbi füllel/hallással kapcsolatost jelent) kiejtése alapvetően megegyezik: mindkettő /ˈɔːɹəl/. De mivel jelentésük miatt viszonylag könnyen előállhat mindkettővel értelmezhető szövegkörnyezet, ezért ilyen esetekben a félreértés elkerüléséért gyakran a szokványostól eltérően ejtik őket. Az oral viselkedhet az előző csoportban említett Lawrence mintájára: tehát US-ben lehet /ˈɑɹəl/ is, míg GB-ben /ˈɒɹəl/. Az aural ejtése pedig US-ben és GB-ben is felidézheti a latin gyökereket: /ˈaʊɹəl/. Persze ha a beszélő tudja, hogy a hallgatósága nem fogja félreérteni, mindkét szóra nyugodtan használhatja az /ˈɔːɹəl/ kiejtést.
- oral /US ˈɔːɹəl, ˈɑɹəl; GB ˈɔːɹəl, ˈɒɹəl/
- aural /US ˈɔːɹəl, ˈaʊɹəl; GB ˈɔːɹəl, ˈaʊɹəl/